Szia. 24 éves vagyok, lány, és 3 éve alkoholista. Szeretnék nem inni. Ennek minden momentumát, őszintén, kendőzetlenül követheted itt a blogon, a sikereket, és a kudarcokat is. Ezen kívül meg fogom osztani veletek a mindenféle gondolataimat, agymenéseimet is az élet dolgairól. A blogot három okból írom: 1, Ami a legfontosabb: nekem tényleg segít az írás. 2, A visszajelzések alapján nektek is 3, Borzalmas tévképzetek, sztereotípiák, hülyeségek vannak az emberek fejében az alkoholizmusról. Ha ezeknek legalább egy részét eloszlathatom ezzel a bloggal, már megérte billentyűt ragadnom.
[azótaseittam]
Mert nem is akarunk.
Időnként a fejembe ötlik a kérdés, hogy ha „Zacherosan” fogalmazva egymillió alkoholista országa vagyunk – véleményem szerint ez túlzó szám, de a lényeg, hogy marha sokan vagyunk – akkor miért nem történik VALAMI, ami kezeli ezt az elképesztő nagyságú problémát?
Vegyük például Portugáliát. Ez ugyan droggal kapcsolatos példa, de nagyon jól megmutatja, milyen, ha a „rendszer” jól áll a problémához:
1999-t írunk, Portugáliában bitang sokan drogoznak.
A törvény bünteti, a drogosokat megbélyegzik, megbüntetik, meglincselik, épp csak keresztre nem feszítik, akár csak kishazánkban.
Mert ettől ugyebár majd jól megijednek, és ennek akkora visszatartó ereje lesz, hogy csak na!
Persze épp az ellenkező hatást éri el ez minden országban: a drogosok bujkálnak, egymásnak adogatják a tűt, ha pedig baj van, nem mernek mentőt hívni, mert a mentőkkel együtt jön a másik színű villogó autó is.
Portugália viszont – velünk ellentétben – egy intelligens ország.
Ők ugyanis 19-re még lapot kértek, és azt mondták: oké, akkor ne büntessük őket. Ellenben azt a pénzt, amit eddig erre fordítottunk, fordítsuk prevencióra, az ártalmak csökkentésére, a függők kezelésére, illetve a társadalomba való visszailleszkedésükre.
Tiszta utópia magyarként ilyet olvasni, nem?
Mondanom sem kell, a módszer tényleg hatásos volt.
Mi a helyzet itthon?
Szinte nincs olyan ember, aki közvetlenül, vagy közvetetten ne lenne érintett a problémában.
És mégsem történik semmi.
Alapvetően 3 probléma van ezzel szerintem, és amíg ezzel a hárommal nem kezdünk valamit, semmi nem fog változni:
1, A sztereotípiák
Ez talán a legkárosabb.
Nem is tudjuk, mi az, hogy valaki alkoholista. Nem tudjuk, kik az alkoholisták.
Alkottunk itt a blogon egy definíciót, amit nagyjából el is fogadott mindenki, aki olvassa az írásaimat. („Az az alkoholista, akinek az alkohol megszerzése, és elfogyasztása olyan mértékben a fontossági sorrend elejére került, hogy az már teljesen átalakította az életét.”)
De ettől még nincs egy reális képünk itt Magyarországon arról, hogy mi is pontosan az alkoholizmus, és kik is a valódi érintettek.
És higgyétek el, ha valakinek erről van tapasztalata, az én vagyok.
Itt vagyok 24 évesen, normális vagyok, ápolt vagyok, jól öltözködöm, jól élek: sosem gondolnád rólam, hogy ilyen problémáim vannak.
Bárkinek előadom ezt – itt jellemzően eü dolgozókra gondolok persze – furcsán néznek rám.
Itt a blogon is hetente „győzködnöm” kell valakit, hogy de, én igenis alkoholista vagyok. Mintha ez valami kiváltság lenne, amit csak az arra érdemesek mondhatnak el magukról. :)))))
Hogy miért?
Mert nem ez a kép él a fejünkben.
Amikor én segítséget kérek legendás egészségügyünktől, nem vesznek komolyan. Nem vagyok nekik „elég” alkoholista.
Bezzeg ha bemegy a 60 éves Pista bácsi, még aznaposan, büdösen, szakadt göncökben (nem sztereotipizálok, de lássuk be, na), akkor elő a kapát meg a kaszát, mert itt egy alkoholista.
Ez nem csak azért káros, mert a dolog bagatellizálva van, hanem mert az önfelismerést is marhára megnehezíti ám.
Miért is ismerné be a 23 éves egyetemista teszemazthogylegyenákos magának, hogy gondja van az alkohollal, ha azt gondolja, hogy az alkoholisták a már fent említett Pista bácsik?
És itt érkeztünk le a második gondhoz:
2, Inni kell. Inni menő. Mértnemiszolmár.
Félreértés ne essék, nem felejtettem el, honnan jöttem. Jártam középiskolára, és egyetemre is. Inni, bulizni, órák között kocsmázni, esténként a barátokkal ökörködni a kocsmában király dolog. Tényleg az.
Az viszont nem király, hogy egyre durvábban glamourizáljuk ezt.
Van egy nagyon jó barátnőm, akinek van egy 15 éves öccse.
Ők MÁSFÉL ÉVE rendszeresen kocsmába járnak az osztálytársakkal, és ezt halál menő dolognak érzik.
Én nem mondom, hogy mi szentek voltunk, na de 14 évesen eszembe sem jutott volna a kocsmában hesszelni.
Ezzel nem a „régen minden jobb volt” dumát akarom elkezdeni, de egyre fiatalabban kezdenek el alkoholizálni, és egyre többet.
Aztán csak visszagondolok arra, hogy mit műveltünk az egyetemen.
Órák között, után, este, és szinte minden nap.
Aki kimaradt, lemaradt.
Mármint tényleg, szó szerint, aki ugyanis nem ivott rendszeresen, az nem tudott igazán közösségi életet élni.
Az ország legbulisabb városában, fiatalon, szabadon, és az összes kocsma nekünk akciózta a macifröccsöt.
És íme, itt vagyok én példaként, hogy hova vezet ez, ha nem tudod kontrollálni az ivásod. És sokan nem tudják.
3, Üdv Abszurdisztánban!
Sose felejtsük el, hogy Abszurdisztánban élünk. Abban az országban, ahol nem is merem használni az egészségügy szót, ahol épp most rohad le a metró, és ahol már lassan az én blogom is többet tesz az alkoholistákért, mint maga a „rendszer”.
Elképesztő storykat kapok tőletek, és mindig meg tudok lepődni.
Nagy a baj.
És nagy is lesz, amíg csak és kizárólag gyógyszerrel kezelendő betegségként gondolunk az alkoholizmusra.
Addig biztosan baj lesz, amíg az illetékeseknek sincs halvány lila fogalma sem arról, hogy mi történik egy alkoholistával, és azt tanácsolják nekem, hogy „akkor kezdjek el egyre kevesebbet inni”.
Addig semmi nem fog változni, amíg nem foglalkozunk azzal, aki a két lábán megy be segítséget kérni, nem pedig a mentő viszi.
Rohadt szar lesz itt a helyzet addig, amíg Istentől várjuk a megváltást, és mi nem teszünk semmit, mert „ez egy betegség, nem tehetek róla”.
És persze addig sem fog semmi változni, az „illetékeseknek” kicsit sem érdeke, hogy ez a probléma megoldódjon.
A posztnak van egy apropója, és most már beszélhetek is róla, mert nemet mondtam rá.
Megkeresett az egyik ilyen bentlakásos rehab intézmény azzal a kéréssel, hogy blogoljak róluk. Nyilván nem ingyen, és a reklámköltséget is állták volna, tehát a blogomnak is jó reklám lett volna persze.
A kérés egészen pontosan az volt, hogy írjak róla, hogy mi történik bent náluk, és milyen überfasza minden, amit csinálnak.
A válaszom az volt, hogy oké, semmi akadálya, de lenne néhány kérdésem előbb, mert akármiről nem írok a blogba.
Kérdéseim után kiderült, hogy a szóban forgó intézményben gyakorlatilag semmi nem történik, annyit "tesznek" az alkoholistákért, hogy bent lakhatnak, kapnak teljes ellátást - egyébként egészen korrekt összegért - eljárnak AA gyűlésekre, néha kertészkednek amikor szezonja van, kalapkabát.
Amikor megkérdeztem a kishölgyet, hogy és mi történik, miután befejezték az x hónapos (változó) programot, segítenek neki visszailleszkedni, vagy bármi?
Nem, hát ők csak a bentlakás ideje alatt "biztosítják a józanságot. "
Hát marha nagy érdem, hogy nem iszik valaki, aki be van zárva, de van már egy intézmény, ami ezt tudja, úgy hívják, hogy börtön.
Nem az a nagy dolog, hogy valakire kvázi ráerőszakoljuk a józanságot (hogyan is inna a szerencsétlen, ha nem hagyhatja el az intézményt): az a nagy érdem, ha akkor se akar már inni - és meg is állja - amikor 2 perc sétára van a bolttól.
Nem akarnak ezek senkin segíteni, csak beszedik a havi apanázst, és még kertészt se kell alkalmazni, mert a bentlakók megcsinálják ingyé'.
Tehát nemet mondtam, mert akármihez nem adom a "nevem", még névtelenül sem, ellenben ha lehet még szomorúbb vagyok ettől.