Szia. 25 éves vagyok, lány, és 3 éve alkoholista. 2016 december 17.-e óta nem ittam. A függőségem minden momentumát, őszintén, kendőzetlenül követheted itt a blogon, a sikereket, és a kudarcokat is.. A blogot három okból írom: 1, Nekem tényleg segít az írás. 2, A visszajelzések alapján nektek is 3, Borzalmas tévképzetek, sztereotípiák, hülyeségek vannak az emberek fejében az alkoholizmusról. Ha ezeknek legalább egy részét eloszlathatom ezzel a bloggal, már megérte billentyűt ragadnom.
Most már nem csak én fogom írni a blogot (Betti), hanem Ádám is. Minden poszt elején ott lesz, melyikünk írta.
[Betti írása]
Biztos, hogy lesznek olyanok, akik erre a bejegyzésre azt fogják gondolni „hát hülye ez a csaj, ez tök evidens”, és nem mondom, hogy nem lesz igazuk :)
Én viszont mostanában ilyen evidenciákat élek meg, és egyet szeretnék megosztani veletek, mert tudom, hogy sokan vagyunk ebben a cipőben.
Törvényszerű, hiszen az alkoholizmus szinte már kötelező velejárója az elszigetelődés, a kapcsolatok felszámolása, és a magány.
Így hát kicsit a szeretetről fogok beszélni.
Mielőtt a szívedhez kapsz, nem foglak Coelho idézetekkel dobálni. Én tipikusan az az ember vagyok, aki meghallja ezt az ömlengést a szeretetről, és a szemem önmagától forogni kezd, önkéntelenül is nagyokat sóhajtok, és ökölbe szorul a talpam.
Pedig nincs igazam.
Azt hiszem arrogáns ember vagyok, mert nagyon sokáig lenéztem a szeretetet, meg az ilyen „hülyeségeket.” De mára már tudom, hogy csak azért, mert jóval kevesebbet kaptam, mint ami normális.
Emlékszem, évekig tökéletesen hülyének néztem két barátnőm családját, amiért esténként a család együtt vacsorázik, tv-zik, értitek, egy asztalnál.
Mi ilyet az életben soha nem csináltunk, max karácsonykor.
Lenéztem őket, de ma már azt mondom, ha egyszer saját gyerekre adom a fejem, rohadjak meg, hogy minden este együtt fog tv-zni és vacsorázni a család.
Kicsit keszekusza lesz a gondolatmenetem, de azért olvasd végig.
Szóval, ugye járok pszichiáterhez, és neki volt egy nagyon fontos mondata.
Tudni kell, hogy most ideiglenesen otthon lakom (mármint apukámmal, és a barátnőjével), mert albérletet keresek, és nincs 130+rezsim éppen egy pesti albérletre.
És egyébként borzalmasan érzem magam.
Ezek ketten tökéletesen úgy viselkednek, mintha én itt sem lennék.
Tök konkrétan most hétvégén főztek ebédet, én a szobámban voltam, és mikor kimentem wc-re láttam, hogy kész az ebéd, és ők már esznek. De most tényleg, ilyenkor nem az lenne a normális, hogy szólnak, és együtt kajálunk?
Viszont kicsit félek, hogy inni fogok, mert most sok volt lelkileg, főleg amikre a pszichiáter ráébresztett, ezért megfordult a fejemben, hogy inkább otthon maradok, mert ott van egy kontroll, előttük például soha nem ittam, mert mindketten tudnak a dologról.
A pszichiáter viszont azt mondta, hogy a legrosszabb amit tehetek, hogy otthon maradok.
Ugyanis, ahogy ő fogalmazott:
„A mérgező környezetet, a mérgező kapcsolatokat le kell építeni.”
És bár foggal - körömmel küzdöttem magamban ez ellen – miután rajta kívül se kutyám, se macskám - a közös beszélgetéseink (márhogy a pszichiáterrel, nem apukámmal) ráébresztettek arra, hogy az apukámmal való kapcsolatom is ilyen.
És ahogy végig gondoltam az életem, rájöttem arra – és nem sajnáltatni akarom magam, távol áll tőlem az ilyesmi – hogy én soha semmi jót nem kaptam tőle.
Se szeretetet , se normális értékrendet, se normális családképet, semmit.
És ezt nehéz volt kimondani magamnak, mert ez egyenlő azzal, hogy tök egyedül vagyok a világban. Persze vannak barátok, akikre számíthat az ember (amúgy kezdj el józan életet élni, és meg fogod látni, hány barátod van igazából), de ők mind építkeznek, saját életet élnek, és nem akarok senkit a kelleténél jobban terhelni.
Amíg ittam, pont azokat a kapcsolatokat építettem le, amik engem is építettek volna, ahonnan szeretetet, pozitív energiákat kaptam volna, és azt az egyet nem, ahonnan világ életemben csak azt kaptam, hogy szar vagyok, meg kövér vagyok, meg kudarc vagyok.
Ahonnan sosem kaptam támogatást, csak, hogy miért nem jó az, amit csinálok.
Ahonnan amikor segítséget kértem (alkoholizmus) csak a támadást kaptam, hogy mekkora katasztrófa vagyok, meg különben is, hogy nézek ki, ami azóta is az apai nemtörődömség szobra.
Kemény ám erre rájönni.
És rájöttem, hogy bár tényleg nem tudom kezelni a szeretetet (nem tanultam meg), de borzasztó szeretethiányom van.
A minap találkoztam két olyan barátnőmmel, akiket már hatezer éve nem láttam (én építettem le ezt is), és eltöltöttünk egy estét együtt.
Rengeteget nevettünk, jól éreztem magam, kiengedtem, és bár az egyik lány konkrétan kettő centire mellettem borozott, nem zavart. Mert jól éreztem magam.
Végül mikor már csak lányok maradtunk, és amúgy is ment a lelkizés, coming outoltam, elmondtam a dolgot.
Másnap az egyik lány küldött nekem egy sms-t.
Kb az állt benne, hogy reméli rendbe jönnek a dolgaim, ha tud bármit segíteni keressem nyugodtan, és köszöni h bíztam benne annyira hogy elmondtam.
Igazából semmi különös, csak egy kis törődés.
Tudni kell rólam, hogy nagyon ritkán sírok. Filmeken tudok, mint a Niagara vízesés, de az élet dolgain szinte soha.
Mikor elolvastam ezt az sms-t, elsírtam magam.
Ennyire hiányzott már az, hogy valaki rámnyissa az ajtót, hogy élek-e még.
Most egyelőre ettől a felismeréstől borzasztó tehetetlen düh van bennem, de az legalább jó, hogy még elég fiatalon döbbenek rá ezekre a dolgokra.
Szóval a pszichiáter tanácsára elköltözöm mindenképpen, akár a híd alá is, és azokra a kapcsolataimra fogok koncentrálni, ahol kapok is, nem csak adok.
A párkapcsolat téma mint már mondtam, nagyon nehéz terep nekem, nehéz is lesz bárkivel megértetnem, hogy én ebben negyed olyan sebességgel tudok haladni, mint ami „normális”, de azt hiszem életemben először tényleg azt érzem, hogy erre is szükségem van.
Szóval, ami a lényege volt ennek a minden logikai felépítést nélkülöző bejegyzésnek, az két dolog.
1,
A szeretet baromi fontos. És higgyétek el, ha én is ezt mondom, az nagy dolog, mert alapvetően távol álljon tőlem az ilyesmi, naggggggggyon távol.
Az alkoholizmus velejárója, hogy leépíted a jó kapcsolataid, viszont ugyanakkor ki merem mondani, hogy megoldás is az alkoholizmusra, ha rendbe hozod őket.
Ott voltam én, csupán 5 hónap józansággal egy társaságban, ahol örültek nekem, szeretettel fordultak hozzám, meghallgattak, megértettek.
Kettő centire tőlem boroztak, megkínáltak persze engem is borral, és a fejemben sem fordult meg, hogy igyak. Nem volt sóvárgás, nem volt „de jól esne, de nem szabad”, nem volt semmi.
Pedig az egyik srác a társaságban igencsak bevodkázott, de még ettől sem kaptam kedvet.
Társaságban, tulajdonképpen egy házibuliban voltam a nélkül, hogy ittam volna. Régen ez elképzelhetetlen volt. Most viszont játszi könnyedséggel ment, mert szeretetet kaptam, jól éreztem magam, nevettünk, tök jó volt.
És ami a legfontosabb: olyan jól éreztem magam narancslét kortyolgatva, mint már nagyon rég. Ez is elképzelhetetlen lett volna régen. Mert tényleg, nem kell alkohol ahhoz, hogy jól érezd magad. Az én számból pedig ez nagy dolog.
Ha tehát úgy olvasod ezt a bejegyzést, hogy éppen iszol, és baromi nagy erőkkel ügyködsz azon, hogy minden értelmes kapcsolatod leépítsd, könyörgöm, ne tedd.
Ne juss el odáig, ahova én, hogy elsírom magam egy sms-en.
A magány gyilkos dolog.
Gondold végig, kik azok a kapcsolataid, akiktől szeretetet kapsz. Akik a jót látják benned, nem mindig a szart. És ne engedd el őket.
2,
A másik fontos dolog, a mérgező kapcsolatok.
Szerintem mindenkinek van ilyenje, de kevesen merik leépíteni, főleg ha közeli hozzátartozó, konkrétan szülő, mint esetemben.
Van egy olyan mondás, hogy :
„ Mindenki tudja, hogy családot nem választhatsz, de barátokat igen, és egy vérvonalak és bankszámlák uralta világban egy barát kifizetődő.”
Családot tehát sajnos nem választhatunk, azt kapjuk ilyen téren, amit éppen dobott a gép.
És az nem mindig jó.
És sokan mégsem mernek kilépni ebből – tökre megértem – mert én is azt érzem valahol, hogy hát a tulajdon apámmal nekem jóban kell lennem.
Holott miért kéne, amikor soha életemben semmi jót nem kaptam tőle?
Miért kéne jóban lennem vele, amikor világ életemben csak én nyitottam irányába, és mindig csak azt kaptam, mekkora szar ember vagyok?
Biztos, hogy neked is van olyan kapcsolatod, ahonnan csak a negatívat kapod, ahol bántanak, ahol csak leépítenek, visszatartanak, ami miatt csak egy helyben toporogsz.
Neked talán a párod az.
Mindegy is.
A lényeg, hogy baromira megvilágosodtam attól, amit a pszichiáter mondott: ezeket kapcsolatokat le kell építeni. Mert ezek miatt nem tudsz semerre sem haladni.
Bevallom őszintén kicsit padlón vagyok most ezektől a felismerésektől, de ugyanakkor rég voltam ennyire felszabadult, mert tudom,mit kell csinálnom.
Láttátok az "Életben maradtak" c. filmet?
1972-ben egy Chilébe tartó Uruguayi rögbicsapat gépe lezuhant az Andokban. A történetük híressé vált, a lényege, hogy 72 napig éltek a gép roncsaiban.
Végül akik túlélték a balesetet, meg a későbbi lavinát, meg is menekültek, miután ketten megmászták felszerelés nélkül az Andokot, hogy segítséget hívjanak.
A történetük legérdekesebb része, hogy miután nagyon kevés élelem volt náluk, megették a halottakat.
A film megtörtént eseményeken alapul, és ez már önmagában is elég motiváló, de volt benne egy mondat, ami most sokat jár a fejemben a saját életem kapcsán.
Miután eltűnt a gépük a radarról, 9 napig keresték őket. 9 nap után viszont feladták a keresést.
Ettől a túlélők kétségbe estek, de az egyik túlélő (Nando Parrado) azt mondta:
- Ez jó hír!
A többiek megrökönyödve néztek rá. "Ugyan miért lenne ez jó hír, itt fogunk megdögleni?!"
- De igen, ez jó hír. Ez azt jelenti, hogy magunknak kell hazajutnunk.