Kedves mindenki, ez a poszt most nem az én tollamból származik, egy olvasónk vendégposztját olvashatjátok. A posztban leírja, hogy már nagyon régóta "praktizáló" súlyos alkoholistaként hogyan kért segítséget, és hogyan kellett trükköznie ahhoz, hogy meg is kapja. Igen, sajnos kőkeményen trükköznie kellett. A posztból megtudjuk azt is, hogyan telt számára az intézményben töltött 30 nap. Hosszú poszt, de ajánlom végigolvasásra mindenkinek! 

" Nagyon hosszú poszt lesz, sok mondanivalóm van.

Rólam annyit kell tudni, hogy kb. 20 éves korom óta iszom rendszeresen, szerintem azóta összesen maximum egy évnyi idő telhetett el úgy, ha összeadom őket, hogy lett volna olyan nap, amikor ne ittam volna magam ájulásig. Nyilván a mennyiség csak egyre több lett, de már korán kiderült, hogy elég sokat tudok inni, és ittam is. Ebbe beletartozott minden: sör, bor, feles.

Nagyon tré italokat sosem ittam, tehát kis bolti kommersz tüskét nem, és az Arany Ászok alá nem mentem, tehát ha csak 140 Ft-om volt, akkor inkább nem vettem meg a Rocky Cellart vagy mit, vagy ha igen, akkor is csak azért, hogy amíg szerzek pénzt, az úton legyen mit inni. Amikor nem dolgoztam, rendszeresen ittam mindenhol, általában sört. Buszon, metrón, a bankba sörös dobozzal mentem ügyet intézni, gyakorlatilag az orvosi rendelő volt talán az egyetlen hely, ahol nem.

Nem nézem most vissza az összes záró jelentésem, 4 nekifutásom volt már pszichiátrián, elvonóra sosem mentem, mert dolgozni kellett valamit a pénz miatt. Ezekből volt egyszer egy 2, 4, 1, és most jelenleg is tartó 1 hónap absztinencia, +24 nap, mire ez az írás megszületett, de ez az utolsó, hogy így napra megmondom, nem fogom számolgatni.

Húsz éven át jártam 18 éves koromtól rendszeresen egy óbudai kiskocsmába, mindennap kötelező jelleggel, mert ott kezdtem el dolgozni a középiskola után. A Mester utcából képes voltam odautazni, ott voltak akkor a cimborák. Ennyit a múltról, ugorjunk kicsit. 

Legutóbb 2015-ben voltam a pszichiátrián, tavasz volt, és bulinak fogtam fel az egészet szinte, mert 2-4-2 mg. rivotrilt kaptam, sok fiatal volt akkor, bandáztunk, szívtunk is minderre, faltól-falig mentem, és beleszartam mindenbe.

Utána jött kb. 1 – 1.5 hónap absztinencia, amikor felhívtam egy ismerős csajt, hogy menjünk el a Dűrerbe, igyunk meg egy pohár sört, nem akarok berúgni, csak egy-két sör. Nem részletezem, persze, hogy berúgtam, mint a disznó, másnap persze kellett a gyógysör. Innentől pedig szerintem mindenki tudja, mi történt, nem volt megállás.

Mivel a régi kocsmából kirúgtak, a regéi barátaim az alkoholizmusom miatt kikoptak, meg én sem kerestem őket, beállt egy nagyon egyszerű szép rutin az életemben. Reggel kelés, reggeli teendők, munka, hazafelé megálltam a bisztrómban. Itt megittam eleinte 2 jégert (2*5cl) meg másfél doboz sört, később ez 4 jéger és 3 doboz lett, majd irány a bolt, és még 4-5 sört vettem, meg egy 2dl-es jégert. Ehhez filmnézés közben még elszívtam egy spanglit. Bulizni már nem nagyon jártam el, egy GPS alapú játékot játszottam, mászkálni kell hozzá, de a dobozos sörök, és jéger ott volt a táskámban. Illetve rászakadtam a sorozatokra. Meg mire buliba értem volna, már voltam annyira ittas, hogy nem volt kedvem sem elindulni.

Szóval a sztenderd a napi kb. 6-7 doboz sör, és a 3-5 dl jéger lett, ez volt egy átlagos hétköznap. A hétvégék voltak a durvák, mert ott reggel az első dolog a sör és jéger volt már, szombat és vasárnap is, ez hozta magával, hogy egyáltalán nem ettem, vagy csak este, amikor már farkas éhes voltam, és tudtam, hogy már nem iszom többet, innen már csak az ágy.

Mindennek meg is lett az eredménye. Először csak pár naponta reggel a hányás, persze folyamatos alvászavarok, megébredés hajnali 4-kor, forgolódás, szorongás, dolgozik a máj, pont addigra tudtam volna elaludni, mikor kelnem kellett volna. Jó esetben már 4-kor hánytam, akkor vissza tudtam aludni, rossz esetben csak 7-kor. Később ez már mindennapos lett, hétvégén többször is volt hányás, és az utolsó két hónapban az okádások után a fejem elfoltosodott. Próbáltam savlekötőt, szódabikarbónát, gyógyszert, ami a folyadéktermelést csökkenti, ideig óráig használtak, aztán már 

ezek sem. Sokszor próbáltam visszatartani több-kevesebb sikerrel, ilyenkor 2-3 nap alatt elmúltak a foltok.

Minden reggel összetapadt büdös száj, émelygés, teljes szétesettség, valahogyan összepakoltam magam, és irány a meló. Nap közben sosem ittam, a munkámat el láttam rendesen, az lekötött, reggeliztem, ebédeltem, és vacsoráztam is, és ez a mókuskerék ment, csak ment.

A fejemben összeütköztek a gondolatok, irányíthatatlanná váltak, feszített, nyomott, mindenem görcsölt, levert voltam, és csak meló után az első  két sör és két jéger után kezdtem visszatérni a valóságba. Bolt, persze éjfélig sorozatnézés, és minden elölről, a hétvégékről meg már írtam.

Úgy terveztem, mivel mind a szabadságom, mind pedig a betegszabadságom elfogyott, hogy majd karácsony és szilveszter között bemegyek a pszichiátriára, de már nem bírtam tovább.

Az utolsó két hetet a bevonulásom előtt itthon töltöttem. Éjfélkor lefeküdtem, felkeltem kb. délután 1-kor,  (persze már 7-kor, utána már csak ilyen remegés, izzadás, rossz gondolatok, szorongás, stb.…), és összetettem a kezem, hogy jaj de jó, maradt még tegnapról egy fél üveg bor (ősszel átálltam itthon a borra), és jéger. Csináltam egy viceházmestert, és meghúztam a jégert, rágyújtottam, és 2 ilyen kör után, kb. 14 órára lettem „ember”. Normális, akinek nem remeg a keze, itt van ebben a világban, nem szorong, meg képes felvenni a telefont, és kommunikálni.

Mostantól kezd majd érdekessé válni a sztori, a lényeg, ami miatt ezeket leírtam, hogy tudjátok, honnan jövök. Szándékosan nem írok intézmény nevet, a személyek nevét pedig megváltoztatom.

Még azt is tudni kell, hogy ez még az egyik legjobban felszerelt intézmény Budapesten, tehát nem egy Merényit kell elképzelni. Nem az intézményt, vagy az orvosokat akarom lehúzni, hanem az általános hozzáállást ehhez a problémakörhöz, az alkoholhoz.

November 29-én lementem a körzetihez, hogy szeretnék bemenni a pszichiátriára, mert nem bírom tovább. Azért nem elvonóra, vagy ilyesmi, mert oda több nap / hét absztinencia kell, hogy felvegyenek, s mint olvashattátok, nekem már kvázi az életben maradáshoz kellett a pia, plusz az elvonó minimum 3 hónapos bent fekvős, bevétel pedig addig semmi, cigit, életet meg fizetni kell.

Természetesen megkaptam a beutalómat, (lásd fotó).

Örültem, hogy akkor holnap reggel irány horány.  Reggel magamtól viszonylag korán, 5 óra felé felébredtem. Megittam pár vicét, a maradék jégert, összecsomagoltam a táskámba mindent, rutinom már volt ugye. Rajtam sokáig nem látszódik meg, ha iszom, így odamentem a betegfelvételre.

Annyit tudni kell rólam, hogy én olyan vagyok, ha iszom, akkor csak akkor kezdek neki, ha ájulásig, nekem az nem opció, hogy 2-3 sör, aztán nem. Utána, ha negyed órán belül nem tudok inni újra, feszengeni kezdek, szorongani, konkrétan fizikai fájdalmaim vannak, befeszülök. Mivel alkoholos befolyásoltság alatt nem adnak semmilyen pszichiátriai gyógyszert, beáraztam, hogy úgy is befektetnek a megfigyelőbe, ott aludni fogok, vagy letagadom, hogy ittam, vagy ha felvettek, holnap már józanul megyek, túl korai volt az 5 órás ébredés na.

Szóval a betegfelvételen beadtam a papírt, kijött egy pszichiáter, nevezzük Gyulának, olyan kis okos tojás fejjel, hogy menjek át egy másik címre, és majd ott beszéljek egy nővel, akitől majd kapni fogok egy időpontot. Mondtam neki, hogy ember, nekem nincs időm időpontra, már az augusztusi laborom 1082 volt a gamma gt-m, és a másik két májfunkcióm is 180 körül, és nem bírok kihagyni egy napot sem, nem, hogy napokat. Nos, ez nem hatotta meg, elhajtottak.

Átmentem ebbe a másik intézetbe, ahol már volt kartonom, persze ki akartak töltetni velem egy újat, mondtam, hogy nem kell, van már, nehéz volt velük megértetni. A kutya nem volt rajtam kívül, én viszont kezdtem érezni, hogy muszáj valamit nagyon rövid időn belül innom. Nem is tudom, mit reméltem itt, ha nem vettek fel, próbáltam a szalmaszálba kapaszkodni.

Pont bement egy szobába az a nő, akihez küldtek, ismertem korábbról (ő is pszichiáter), és mi történik? Az egyik kollégájával, trécsel, pletykál, hallottam nagyjából mindent, kávézgattak, és a nem tudom én kinek a nagyobbik lányának az esküvőjéről beszélgettek. Kb. fél óra várakozás, és idegállapot (by maunikashow) után, megkérdeztem, hogy elnézést, itt vagyok egyedül, nincs itt senki, miért nem foglalkozik velem a kutya sem? Na, itt azon nyomban kijött vagy 3 pszichológus, és elkezdtek egyszerre velem veszekedni, hogy miért nem tudok várni, egyébként is, igyak kevesebbet, akaraterő az egész kérdése, és a hozzá társuló megvető tekintetek.

Itt elszakadt a pohár, elgurult a cérna, otthagytam őket a csudába, szén idegbetegen. Azon nyomban rohantam a legközelebbi boltba, hogy vegyek magamnak két sört. Leültem, rágyújtottam, hogy mi az isten ez, ezt nem tehetik meg, területileg illetékes vagyok. 2015-ben emiatt küldtek el, mert olyan papírom volt, amin ez nem volt, ott majdnem delerium tremens lett a vége.

Volt olyan is, hogy 3 éve úgy mentem be, hogy hajnali kettőkor merev részegen a lezárt kapukon a biztonsági őröknek szóltam, hogy ide most én bemegyek lefeküdni. Mondták, hogy nem, menjek vissza másnap. Mondtam nekik, hogy hívják fel az X pszichiátriai osztályt, és mondják be a nevem. S lám, kapuk kinyíltak, 3 órakor már aludtam a nyílt osztályon, szóval ilyen is volt, (nyilván csak másnap kaptam gyógyszert), és utána 10 napig kezeltek, a szilveszter éjszakát akkor ott töltöttem, át is aludtam. Szóval ehhez képest ez a tortúra teljesen érthetetlen, de a tendenciát mutatja.

De vissza a témához. A sör kicsit lenyugtatott, átgondoltam, mit tehetek. Körzeti csak 15-től, most kb. 10:30. Beírtam a keresőbe, hogy kerületi orvos, az első számot felhívtam. Elmondtam neki a problémámat. A hölgy nagyon kedves volt, azt mondta, menjek oda, ő ad nekem egy olyan papírt, amivel nem küldhetnek el.

Taxiba szálltam, a második sörömet bontottam, majd miután megittam, bementem. Ez valami ügyelet lehetett, az orvos is valami piros mentős vagy milyen ruhában volt. Kiállított nekem egy teljesen korrekt másik beutalót, de elolvasván nem éreztem, hogy nagy különbség lenne az enyémhez képest, gondoltam a kiállító neve, vagy a hely neve valami mágia. Vissza már nyugodtabban mentem BKV-val, útra sör, részeg nem voltam, mivel felest nem ittam, de a leheletemen már megérződött. 

Újra betegfelvétel, ott röhögtek rajtam, hogy na, visszajött ugyanaz az ember egy másik beutalóval. Megint kijött Gyula, hogy nem vesz fel, már megmondta, menjek át a másik intézménybe. Hiába mondtam neki újfent, hogy nem bírom ki, belepusztulok, nem érdekelte. Kicsit megemeltem a hangom, hogy mi az, hogy két ide szóló beutalóval nem vesznek fel, nem kiabáltam vagy hisztiztem, erre biztonsági őrt hívtak rám, meg mondta, hogy amúgy is már érzi, hogy ittam, így amúgy sem venne fel. Persze a biztonsági őr is végig ecsetelte kifelé vezetve, hogy egyszerűen csak kevesebbet kell inni, meg kell állni, ő is meg tudja, én minek iszom annyit?

Kész, ezen a ponton teljesen összeomlottam, szétvetett az ideg. Tudtam, hogy be fogok jutni, csak még nem tudtam, hogyan.

Hazajöttem, és törtem a fejem rajta, milyen opcióim vannak, felhívtam anyámat, hogy mi történt, ő adott egy zseniális ötletet, hogy hívjak fel egy betegjogi képviselőt, és kérdezzem meg, mi a teendő. Tudtam, hogy ma már esélyem sincs, tehát bolt, másfél liter bor, 2*2dl jéger, itthon még volt is, és elkezdtem inni rendesen.

Felhívtam a betegjogi képviselőt. Nagyon kedves volt ő is, és szépen kioktatott: elmondta, hogy ááááá, aethylt (alkohol) felejtsem el, sosem fogok bekerülni. Hivatkozzak a depressziómra, súlyos alvászavaraimra, de legfőképp, és ezt emeljem ki, a szuicid gondolataimra, és hajlamomra.

Mondtam neki, hogy értem hölgyem, de én abszolút nem vagyok szuicid, igaz, nem akarok itt lenni, de azért megölni sem akarom magam. Na igen, mondta, sajnos ez van, hazudni kell, ha be akarok kerülni, az alkoholistákkal kvázi nem foglalkoznak. Amíg nem vagyok veszélyeztetett, nem fognak foglalkozni velem. Remek.

És most álljunk meg egy pillanatra. Mindenhol azt harsogják, hogy az első és legfontosabb dolog a beismerés. Ez nálam ugye már megvolt, hiszen nem egyszer jártam már meg ezt. Azt is mondják, hogy segítséget kell kérni, mert egyedül nem megy. A fentiek fényében azt hiszem, bátran kijelenthetjük, hogy igen, nekem már tényleg nem ment, mehetett egyedül. Odamentem, és ellökték a kezem, pedig segítséget kértem. Nem értem, kinek kéne akkor segíteni? 40 éves vagyok, programozó, ha nem iszom és megborotválkozom, 35-nek néznek, mások által jóképűnek mondott, ápolt. Ha bennem nem látják, hogy van rá esély, hogy normális életet éljek, saját akaratomból a saját lábamon odamegyek, akkor kit vesznek fel?

Rögtön 15-kor lementem a körzetihez már részegen, elmondtam neki, mi a szitu. Kérdezte, hogy akkor mi legyen? Mondtam neki, hogy már nem bírom tovább, összeomlottam, ha nem kerülhetek be, nekifutok egy kocsinak, felmetszem az ereim, vagy nem tudom, de végzek magammal.

Levette a kötelező kis színdarabot, tehát tudta, hogy milyen beutalót kell írnia: teljesen kétségbe esett, hogy nem vették fel, nem foglalkoztak a depressziójával, és az alvászavaraival, elmondása szerint öngyilkossági kísérletet próbált megvalósítani, veszélyeztetett állapotú, kérem az intézménybe a felvételét.  Ez már csak azért is vicces, mert ugye a másodikon ott volt, hogy semmi féle ilyen hajlamom, vagy öngyilkossági szándékom nincs.

Itt megnyugodtam, tudtam, hogy ezzel már tényleg nem küldhetnek el. Hazajöttem, még piáztam kicsit, és kb. 16 órakor lefeküdtem. 20 óra felé keltem fel, éreztem, hogy itt pia lesz, megittam amit találtam, újra bolt, átgázoltam a szobámban elterülő széttört és ép  boros üvegeken, pet palackokon, csikkeken, felborult szemetesen, és újra ivás. Kb. 1-2 felé feküdtem le, a csütörtököt nem is erőltettem, hogy megpróbálom, gondoltam majd pénteken. A csütörtököt annak rendje és módja szerint végigcsináltam, hányás, pia, sorozatok, este pizza, elájulás.

Pénteken mentem be teljesen józanul, remegve, izzadva, és újfent beadtam a papírom. Most mázlim volt, mert nem Gyula volt, bár erről nem tudtam, nem is érdekelt ki lesz a betegfelvételen, ezzel a beutalóval már tényleg nem küldhettek el. A hölgy kikérdezett alaposan, csak hát volt egy kis gebasz. Ugyanis az történt, hogy mivel még aznap mentem vissza a körzetihez, amely nap nem vettek fel kétszer sem, sántított az öngyilkossági kísérlet, mert ugyanarra a napra lett kiállítva a beutaló.

Leesett ez neki is, de hát a „veszélyeztetett” szó elől nem tudtak menekülni, meg én is tereltem, hogy már nem emlékszem, hogy kedden vagy szerdán voltam itt, azt sem tudom, milyen nap van, egybefolynak a napok, stb.

Végül felvettek, elvették mindenem, leltár készült, vérvétel, kaptam valami i.e. 2400 –ból itt maradhatott pizsamát, kicsit kicsi is volt, az alsógatyám, papucsom és a zoknim azért magamon hagyhattam. Bevittek a megfigyelőbe, kaptam tegretolt, rivotrilt, jöhetett a csicsika. Később megébredtem, s mint erős dohányos ölni tudtam volna egy cigiért. Az egyik ápoló hölgy is ment ki cigizni, kimehettem vele, de amúgy kb. a megfigyelőben töltött 40 óra alatt ez az egy szál volt, többször nem engedtek ki, szóval vagy a falat kapartam, vagy aludtam, leginkább ez utóbbi.

Innen irány a zárt osztály. A köntösömet, egy pulcsit, és a cigimet magammal vihettem. Ez nem volt olyan rossz, nem is emlékszem, talán 2-3 napot lehettem itt, fene se tudja, itt kimaxolták a gyógyszereket, volt rendesen sok nagyon vidám álom, ébredés utáni halucináció, hol vagyok érzés. Az, hogy a zártra miért kerültem, örök rejtély marad, hiszen magamtól mentem be.

Nos, felvettek a nyílt osztályra, és bumm. Ugyanazt a dokit kaptam meg, akit tavaly. Szinte semmit nem foglalkozott velem, sokszor a nagy viziten sem volt ott. Általában megkérdezte, hogy hogy vagyok, jobban, és ennyiben maradtunk. Nevezzük Aladárnak. A menet a következő volt.

Reggel fél kilenckor reggeli (vacsora ugyanez a menü), ez rendre két szelet nagy fehér kenyér, egy vaj, ami kb. egy ilyen szelet felére elég, két szelet felvágott. Előfordult még az egy szem macisajt, és emlékszem még két alkalommal májkrém konzervre, egyszer pedig „mézszerű diabetikus cukor tartalmú mézlekvár pótló” dobozkára. Nem gond, na, hát nem a hilton, a semminél több. No meg a tea. Az viszont végtelen mennyiségben volt mindig.

Én a folyosó végén voltam, szóval nekem a fél kilences reggeli az kb. 8:45 volt, a 9:00-es gyógyszerosztás pedig 9:15, de volt, amikor egyszerre érkezett meg, logisztikában nem voltak erősek. Aki igényelt kapott diétás étrendet, aki pedig laktóz vagy gluténmentest, az olyat.

Az ebéd fogyasztható volt, mondjuk így. Minden nap ugyanaz a menza leves, második főzelék - hús / krumpli/rizs - hús. Ha csak a kórházi kajára hagyatkoztam volna, akkor ugyan pár kilóval könnyebben, de ellettem volna. A szüleim is hoztak be finom kaját, tehát ha nem volt jó az ebéd vagy a vacsora, volt mentsváram. Ahogy említettem, ez még egy jól felszerelt kórház.

És itt kezdődött a halál. Unalom. A következő program a 12:30 ebéd, a 14:00 gyógyszerosztás, 17:00 vacsora, és 21:00 gyógyszer. Én mind a három alkalommal 1 mg. rivotrilt kaptam, és az elvonásra tegretolt reggel és este, illetve gyomorvédőt reggel és este. Hát, nem vágott a falhoz, de utólag nem bánom, így tisztábban tudtam gondolkodni az életemről. A probléma az volt, hogy megpróbáltam rejtvényt fejteni, vagy olvasni, de ha leültem az ágyra, akkor, az 3 percen belül alvást jelentett.

Szóval lementem sokszor cigizni, kávézni, a cigiket kettesével, hármasával szívtam a nagyon hidegben, ez volt hétfőn. Kedden és pénteken volt nagy vizit. Jött is most kivételesen a dokim, és mondta, hogy látja, hogy jobban vagyok, valószínűleg a hétvégére kimenőt is ad.

Szóval így telt el ez első hét, de észrevettem, hogy van a faliújságon mindenféle csoport és foglalkozás. Teljesen magamtól bementem az egyikre, ott lehetett gyöngyöt fűzni, meg festeni. Aztán kiderült, hogy van reggeli torna is 7:30 – 8:00 –ig, ezekre rendszeresen eljártam, jót tett, addig sem aludtam, ugyanis általában este tízkor már aludtam, és reggel hatkor már fent voltam. Rájöttem, minden ilyen csoportra el kell járnom, így túl tudom élni a napot. Volt, amelyik zárt volt, és nem engedtek be.

Mindegy, gondoltam, a következő viziten majd szólok. Péntek reggel mentem a dokimhoz, hogy szó volt erről a hétvégi kimenőről, mennék édesanyámhoz, mire ő mondta, hogy még csak ezen a héten kerültem be az osztályra, most még nem mehetek. Akkor mi a rákért mondta a hét elején???

Először dühös voltam, aztán szomorú, aztán dühös, és aztán szó szerint elsírtam magam, hogy mi az istent fogok én itt csinálni. Ugyanis teljesen kiürült az osztályunk, szinte mindenkit hazaengedtek a hétvégére. Aztán átfordítottam a helyzetet magamban, úgy vettem, hogy elutaztam, rossz hotelben szálltam meg, és nincs visszafelé járat.

Ismerkedtem, beszélgettem, aludtam rengeteget, szinte minden nap bejött édesanyám vagy édesapám, ezzel-azzal elfoglaltam magam, leginkább kávé és cigi és film nézés. Voltak közben magánéleti drámáim telefonon, eltelt valahogy.

A következő héten mondtam, hogy szeretnék járni csoportokra, kinéztem magamnak és felírtam, hogy milyenekre. Mivel ezen nem volt ott a szakorvosom, ezért a vizitet vezető doktornő elkérte a füzetemet, és láss csodát, mehetem kommunikációs nyílt és kommunikáció fejlesztés zárt csoportra, konfliktuskezelőre, mentem az összes foglalkozásra, azért így már minden kicsit más volt. De ha magam nem megyek utána, a szakorvosom leszarta volna. Ez pedig hatalmas probléma. Ha nincsenek a csoportok, akkor sokkal depressziósabban jövök ki, mint ahogy bementem. Ez kulcsmomentum!

Üröm az örömben, hogy sajnos több elmaradt, mert ugye ez már az év vége volt, és sokan mentek szabadságra, hol ez maradt el, hol az, de a második hét után összecimboráltam egy újonnan bekerült sráccal, és pár idősebb fickóval, meg egy nővel, akik tudtak snapszerezni, szóval ebéd után orrvérzésig toltuk a kártyát, mindig meg voltunk négyen, a végére már két csapat is lett.

(karkötő a csoportfoglalkozáson)

(napraforgó a csoportfoglalkozáson)

A személyzetről

Ahogyan írtam feljebb, megértem, hogy nem kellemes dolog idős embereket kipelenkázni a szarból, leszedált, depressziós vagy teljesen gyogyós emberek közt lenni nap mint nap. Akadt is nem egy, aki az évek során teljesen átment „náciba”, az van, amit ő mond, úgy beszél veled, mint egy rabbal, visszaél a helyzet előnyével, ilyennel leginkább a zárton találkoztam, pedig másnap volt ott egy tök rendes. A nyílt osztályon meg volt ilyen is, olyan is, az egyik ápoló minden nehézség ellenére megőrizte a kedvességét, emberségét, de nem csak itt az osztályon, máshol is találkoztam hasonlóval.

A legkedvesebbek azok a pszichológusok (illetve nem tudom, ki milyen orvos volt), akik a foglalkozásokat, csoportokat tartották. Itt az egyik hölgy kiemelt figyelmet fordított rám, és sok jó tanáccsal látott el, mert beszélgettem vele, hogy ADHD-s vagyok, (mint ez a napokban ki is derült,) s ő maga is és gyermekei is érintettek a dologban, szóval értette a helyzetem. Ezt amúgy 1 éve mondtam Aladárnak a szakorvosomnak, hogy szeretném ezt kivizsgáltatni, pszichiáter mondta a másik intézetből, hogy erős a gyanú, rám nézett, és szemrevételezéssel megállapította, hogy nem, nekem nincs ilyen gondom.

Itt állt egy hosszabb bekezdés az ADHD és tourette szindrómámról, hogy ezek mik, hogyan hatnak ezek rám, mi köze az alkoholizmusomhoz, és a létező összes függőséghez, amelyek szintén megvoltak, de kitöröltem, messzire vezetne.

A karácsonyt, és az azt megelőző hétvégét kimenőn töltöttem, édesanyámnál, amin agyon jó volt, mert ráébresztett, hogy a magány, a befordulás, bezártság, beszűkülés az, ami az embert kicsinálja. Ez hozza magával a depressziót, az pedig a gyógyszer / alkoholfüggőséget. Azóta minden héten átmegyek édesanyámhoz, néha ott is alszom, beszélgetünk, társasozunk, ad nekem vacsorát, reggelit, kicsit újra családi környezetben érzem magam, ami sokat segít.

Amikor bent voltam, teljesen jól éreztem magam, és rájöttem, hogy nagyon kellenek a szociális foglalkozások, bármi is legyen az, közösen, másokkal interakcióba lépni, legyen az egy közös kávézás, beszélgetés, társasozás, ebéd, mindenből programot csináltunk. Nyilván mindenkinek szüksége van a magányra is, de azt hiszem a kulcs, az én esetemben legalább is ennek az egyensúlynak a megtalálása.

Az utolsó előtti héten a szakorvosom megkérdezte, amikor a kimenőt kértem karácsonyra, hogy akkor most mi legyen, véglegesen haza szeretnék –e menni, vagy csak karácsonyra. Szóval én már itt leléphettem volna, nem tudom miért, azt mondtam, hogy még az utolsó hetet bent tölteném. Gondolom magamban így akartam lezárni az évet, és új erővel és elszántsággal visszatérni.

Az utolsó héten a szakorvosom szabadságon volt, szóval egy másik pszichiáter, egy fiatal lány írta meg a zárójelentésem. Látszott, hogy ő nagyon komolyan veszi a munkáját, lelkes, de nyomasztja az adminisztráció. Rajta kívül volt még két másik fiatal orvos, akik szintén ugyanilyen lelkiismeretesek, de tennék rá egy nagyobb összeget, hogy idővel őket is a kiégés és fásultság fogja robottá tenni, akik pár év múlva már legyintenek egy alkoholistára, és csak a kötelező kört fogják lefutni, ha a beteg egyáltalán bekerül.

Megkaptam a receptemet és a zárómat, természetesen a patikában nem tudta a patikus normálisan kiszámolni a rivotrilomat, így idő előtt el is fogyott, szerencsére a házi orvosom felírta nekem, mikor már csak 2-3 napi volt. Utógondozásra a fent említett másik intézménybe kell majd mennem, kértem időpontot, január 30. szóval kb. 2 héttel később, mint hogy beszéltem velük. Arra is kíváncsi leszek, mert ott kb. már mindenkivel összevesztem az évek során.

Összefoglalva: ha fejben meg van az elhatározás, ha nem adod fel, ha hajlandó vagy hazudni érte, hogy bekerülj a rendszerbe, ha hajlandó vagy ott elviselni, hogy nem egyenrangú partner vagy, hanem egy púp, ha elég kitartó és proaktív vagy, hogy magadnak kiharcold bent csoportokat ha nem írják fel, és feltalálod magad, akkor van esélyed, hogy esélyt kapj rá, hogy 10 – 20 – 30 nap múlva tisztán gyere ki, onnantól pedig csak rajtad áll, hogy mit teszel.

Ha csak szimpla székrekedésed van, hiába kérsz hashajtót, beígérik, de nem kapod meg, s hiába lett a laboron 1222 a GGT, és nagyon rossz érték a pajzsmirigyemnek, rá se néztek egyikre sem, semmilyen további vizsgálatot nem rendeltek el emiatt, pedig kellett volna. A körzetim tette meg ezt most helyettük, ott önszorgalomból mutattam be a záróm, ezek szerint hála istennek.

Az is érdekes, hogy bár a végén a diagnózis: aethyl okozta elvonás, aethyl függőség, kevert szorongás és depresszió, nem ismert személyiségzavar volt, a depresszióval pl. egyáltalán nem foglalkozott senki, erre is kíváncsi leszek, hogy a másik helyen, ahova utókezelésre küldtek, fognak –e foglalkozni ezzel.

Ha pedig nem alkoholista vagy, hanem mondjuk szkizofrén, simán lehet, hogy nem kapod meg a gyógyszered, leállítanak valamit ami kéne (ez nem az én esetem), és több ilyen is volt sajnos.

Ezeket mind magadnak kell intézned, pont ugyanúgy, ahogyan wc papírt, evőeszközt is magadnak kell vinned, de mint írtam, ha fejben ott vagy, és már bent vagy, menni fog (ha még nem károsodott annyira az agyad, vagy nincs más olyan pszichiátriai problémád, ami miatt nem, ilyet is láttam sajnos).

Még pár érdekes adat, amit egy kis füzetben kaptam ajándékként (lefotóztam ezt is):

Én kapásból visszaestem. „Az absztinencia után az eredetihez képest nem használt szer fogyasztása (szerváltás) esetén is visszaesésről van szó”. Nekem most rendszeresen a napi 30dkg pilótakeksz a kötelező. Mellette maradt a cigi, jött a szörp (szóval cukor) este megállás nélkül, ua. mint előtte, csak az alkoholt felváltotta az almaszörp és a csoki.

Statisztikailag a méregtelenítés után a betegek kb. 76%-a visszaesik. A terápiák után (pl. elvonó), egy éven belül a kezeltek 37%-a, 4 évvel később pedig a kezelések után 46% marad absztinens, szóval az alkoholbetegek fele újra visszaesik.

Záró akkord

Én nem tudom, még mi lesz az életemmel. Jól érzem magam abból a szempontból, hogy kipihenve kelek, rendesen alszom, rendesen eszem, rendszerezem itthon a dolgaimat, kidobálom a régi sok szemetet, mindennek helyet találok és rend van, megmarad majd 200e forint, amit eddig elittam, és széket meg monitort, csillárt, meg kanapét, ruhákat és hasonlókat fogok belőle venni. Örülök, hogy elkezdtem intézni rendesen a magán pszichiátriát, egyben vagyok, szóval kívülről teljesen ok, társadalmilag elfogadott.

Belül viszont rohadt üres, robot, de ez egyelőre teljesen normális. Az agynak újra el kell kezdeni magától termelnie a dopamint, teljesen kb. 1 év alatt áll vissza a normálisba, ha az új gyógyszereim (ADHD) segítenek, akkor még hasznosítani is fogja tudni, szóval egyelőre absztinencia, építkezés, zombi mód. A türelem és építkezés ideje. A holnapot rábízom istenre, az univerzumra, az életre, én meg teszem, amit tudok.

Jelen pillanatban nem merném kijelenteni, hogy soha nem fogok meginni egy pohár sört, vagy fogok elmenni bulizni úgy, hogy ivászat lesz belőle, annak ellenére, hogy fentebb említettem, hogy abból egy totális visszaesés, és újra pszichiátria lett. Nem határozok el semmit, hogy egy évig, örökre, megpróbálok mindent megtenni, hogy ezek nélkül is teljes és egészséges életet éljek. Ha újra elcsábulok, nem fogom még egyszer megvárni, amíg ilyen súlyos szintre kerül a dolog. Lehet, hogy ez az utolsó bekezdés most kiveri sokaknál a biztosítékot, de őszinte vagyok magammal, és azokkal akik ezt olvassák.

Azt kijelenteni most, hogy rendben vagyok, én már biztosan soha többé nem iszom, kb. pont olyan fals lenne, mint azt mondani egy alkoholistának, amiket itt olvashattunk a kimoderált kommentekből: folyamatosan csökkentsd az adagot, csak akaraterő kérdése, nem lehet belehalni az elvonásba, jellemtelen vagy, stb.

Ha eddig elolvastad, köszönöm a megtisztelő figyelmed, ha érintett vagy és absztinens, vagy most lettél az kitartást kívánok, ha pedig szenvedsz a piától, vagy már felismerted, hogy problémád van, akkor próbáld meg levonni a következtetéseket, és nem megvárni, amíg te is harmadszor – negyedszer kerülsz be (minden alkalommal egyre nehezebben) pszichiátriára, elvonóra, kezelésre."