Egy nagyon őszinte bejegyzés, mert nagyjából sikerült összeraknom, hol csúszott meg az életem, miért lettem alkoholista ...
2017. május 04. írta: józanakaroklenni

Egy nagyon őszinte bejegyzés, mert nagyjából sikerült összeraknom, hol csúszott meg az életem, miért lettem alkoholista ...

Szia. 25 éves vagyok, lány, és 3 éve alkoholista. 2016 december 17.-e óta nem ittam. A függőségem minden momentumát, őszintén, kendőzetlenül követheted itt a blogon, a sikereket, és a kudarcokat is.. A blogot három okból írom: 1, Nekem tényleg segít az írás. 2, A visszajelzések alapján nektek is 3, Borzalmas tévképzetek, sztereotípiák, hülyeségek vannak az emberek fejében az alkoholizmusról. Ha ezeknek legalább egy részét eloszlathatom ezzel a bloggal, már megérte billentyűt ragadnom.

Most már nem csak én fogom írni a blogot (Betti), hanem Ádám is. Minden poszt elején ott lesz, melyikünk írta. 

[Betti írása]

okok.png

A blog indulása óta megszámolni sem tudom, hányan kérdeztétek meg tőlem, hogy miért iszom.

Én erre rendre azt válaszoltam, hogy nem tudom, nem tudnék az életemből kiemelni egy bizonyos pontot, hogy ekkor és ekkor történt ez meg ez, és ettől jajj de kész vagyok.

Nem hazudtam, de ma már nem ezt válaszolnám.

Most így, hogy nem iszom, tényleg sokkal jobb irányba haladnak a dolgaim, de éreztem, hogy ez így még nem elég, még nem oké minden.

Nagyon üresnek éreztem / érzem / magam néha, ezért úgy döntöttem elmegyek egy pszichiáterhez, és kicsit beszélgetek vele.

Most már túl vagyunk néhány alkalmon, és olyan dolgokra is rávilágított az életemmel (főleg a gyerekkorommal kapcsolatban), amit én elbagatellizáltam eddig, hogy ez engem nem viselt meg, ez engem nem érdekel, de valószínűleg ez inkább egyfajta védelmi mechanizmus volt a részemről, mert hiába vagyok kemény, mint a kád széle, még is oda jutottam 25 éves koromra, ahova.

Olyan személyes dolgokat fogok elárulni ebben a bejegyzésben magamról, amit amúgy lehet, hogy meg fogok bánni.

Viszont valamiért úgy érzem ez is a blog része már. Őszintén úgy gondolom, hogy ha nem kezdem el írni ezt a blogot Szeptemberben, akkor most ebben a szent pillanatban is tök részeg lennék, ezért úgy érzem önazonosnak az egészet, ha ezt most megosztom veletek, a bloggal.

Szóval tök érdekes dolog, hogy Ádámot idézve miket „dug el az ember az agyának egy hátsó zugába”, és nem is gondol rá. Vagy akár olyan dolgok is közbe szólhatnak, amikre nem is emlékszel, és mégis, jelentősége van.

Például engem örökbe fogadtak másfél évesen.

Addig egy csecsemőotthonban voltam. A vér szerinti szüleimről nem sokat tudok, egyszer véletlenül valami ezer éves orvosi papíron megláttam az eredeti (tőlük kapott, és csak 1,5 évig viselt) vezetéknevem, meg a címüket, akkor rájuk is kerestem még iwiwen, megnéztem pár fotót, és ennyivel le is zártam, nem érdekeltek ennél jobban.

Egészen kicsi korom óta tudom, és tényleg nem tulajdonítottam neki soha jelentőséget, mert úgy gondolom az a lényeg, hogy kik neveltek fel, nem a genetika meg a vér.

A pszichiáter szerint ez mégis egy fontos mozzanat, még ha én nem is tartom annak, mert hogy elvileg ez az első 1,5 év nagyon fontos. Hát tudja a frász, én tényleg nem görcsöltem ezen soha. 

A másik érdekes dolog – és ezt már én is annak tartom – anyukám halálához köthető. 

10 éves voltam, mikor meghalt, pont karácsonykor. Rákos volt.

És az az érdekes, hogy szinte semmi emlékem nincs róla, holott annyira azért nem voltam kicsi, mikor meghalt, hogy ez ennyire kiessen.

Kb 7 évig küzdött a rákkal, tehát egészséges emlékem főleg nincs róla, miután csak kb másfél - 2 évig volt egészséges az örökbefogadásom után, de más se nagyon.

Néhány kép van csak az agyamban, pl emlékszem valami mese-olvasásra. Hogy egyszer apu a karjában hozza fel a lépcsőn egy kemó után és nevetnek. Hogy egyszer karácsonykor megleptek azzal, hogy hamarabb hazajöhetett a kórházból, mint amiről eredetileg szó volt. Hogy egyszer a nagyszüleimnél próbált vezetni valami ősrégi ladát, de úgy lefulladt, vagy a jóég tudja mit csinált, hogy füstölt a kocsi mint a gyárkémény. Volt valami nagyon retro motorszerű valamije, és emlékszem, hogy egyszer azzal vitt óvodába.Rémlik még valami farsangi bál még általános iskolában, ott már parókája volt, mert kihullott a haja. 

Szóval a lényeg, hogy két kezemen meg tudnám számolni, mennyi emlékem van róla. 

Talán emiatt nem is éreztem, hogy az elvesztésének akkora szerepe lenne abban, hogy később rossz felé haladtak a dolgaim (nem csak alkoholizmusra célzok), de a pszichiáter szerint ez is csak olyasmi, amit eldugtam magamban.

Feltűnt neki például, hogy a rákkal kapcsolatban nincs sok emlékem róla, és tényleg nincs. Pedig ott voltam, és a rák meg aztán, főleg a vége felé igazán csúnya látvány, főleg annyi áttéttel, ami neki volt. És én ott voltam, de nem emlékszem rá.

Emiatt nem is érzem, hogy megvisel – mármint ne értsetek félre, megviselt, hogy meghalt az anyukám, de közel sem érzem annyira a súlyát ennek, mint kéne.

Én ezzel csak elkönyveltem, hogy én ilyen analfabéta vagyok érzelmileg, de talán tényleg csak „eldugtam” ezeket.

Anyukám halála után eléggé megőrültem, sok gond volt velem.

Rossz jegyek, folyamatos hazugságok otthon, ellenőrző hamisítás, lógás, nem tanulás, így meneteltünk végig a gimin.

Anyu halálára rá olyan 2 vagy 3 évre meghalt a nagymamám is, róla például már sokkal több emlékem van, érdekes.

Rá nem sokkal egyébként a dédimama is meghalt, szegénykém túlélte a lányát, és az unokáját is. :) 99 éves volt.

Szóval a gimi nem telt túl vidáman.

Valamiért baromira szókimondó lettem, mindenre csípőből, gondolkodás nélkül reagáltam, ami sok kellemetlen pillanatot szült.

Sokszor mondtam olyasmit embereknek, ami bántó volt, holott én egyáltalán nem szántam annak, illetve nem is éreztem annak, tényleg egyszerűen nem voltam rá képes, hogy felmérjem milyen lesz a hatása annak, amit mondok. 

Ebben mára állítólag sokat fejlődtem, de a gimiben ez „virágzott”. :)

Ma is vannak köztünk súrlódások,(pl az alkoholizmusomat nagyon rosszul, kicsit sem segítőkészen fogadta, és kezeli) de a gimi alatt nagyon rossz volt a viszonyom az apukámmal.

Én rendszeresen hazudtam a jegyeimről, az iskolai dolgokról, bármiről, mindig volt velem valami gebasz.

Ő pedig a nevelési módszereivel még adta is alám a lovat, nem egyszer alkalmazott fizikai „büntetést”, egyszer csak kisminkelt arccal tudtam suliba menni.

Mára egyébként ez lecsendesedett köztünk, és azt hiszem bántja őt ez a dolog, de persze attól még ott van, és megtörtént.

Szóval nagy nehezen vége lett a giminek, és én következetesen az ország lehető legtávolibb pontjába mentem tanulni. Ettől amúgy apukámmal máris jóban lettünk, jót tesz nekünk a távolság :) 

Az egyetemen érdekes módon már sokkal több barátom volt, és nagyon jól is éreztem magam, ahogy már többször elmondtam.

Viszont itt jött néhány olyan fontos momentum, aminek én megint nem tulajdonítottam különösebben jelentőséget, pedig van nekik.

Például a párkapcsolat téma.

Halvány fogalmam sincs, hogyan kell például összebújni valakivel. Mármint tudom, hogyan kell, nem vagyok bolond, csak én sosem voltam rá képes, nem szeretem, idegen nekem az ilyesmi.

Egyik párkapcsolatomban sem tudtam én lenni a gyengéd fél, a nő, és rendszerint ezek miatt is lett végük.

Azt hiszem ezért nincsen már jó ideje kapcsolatom (meg a piálás miatt persze), mert úgy voltam vele, hogy minek, ha úgyse érzem jól magam benne, kényelmetlen, egy púp.

Mindig azt mondtam magamnak, hogy jó hát nem én leszek az egyetlen nő a világon, aki nem vágyik kapcsolatra, meg gyerekekre, meg „ilyen hülyeségekre”, nincs ezzel gond.

Jajj, a gyerekek. Ha ki akarsz kergetni a világból, zárj be egy szobába egy gyerekkel, garantáltan harakirit követek el. Na nincs velük úgy konkrét bajom, egyszerűen nem tudok velük beszélni, bánni, úgyhogy kerülöm az olyan szituációkat, ahol kéne. 

Ugyanakkor ha látok magam körül boldog párokat, látok egy olyan filmet, olvasok egy olyan könyvet, olyankor néha azt érzem, hogy jó lenne. Outlandert olvasok, az istenit, mégsem lehetek akkora érzelmi nulla akkor, tehát vágyom erre, de mikor ott vagyok, akkor meg marhára nem. 

Mikor ott vagyok az adott helyzetben, akkor menekülök belőle, és utálom az egészet. Rakd össze. Nem lehet :) 

Ezért az utóbbi években néhány kínosan sikertelen párkapcsolat után úgy döntöttem, hogy laza, vagy akár teljesen alkalmi kapcsolatokra rendezkedem be.

Mert persze a szex hiányzik az embernek, de ott mindkét fél tudja, hogy miért vagyunk ott, nem kell összebújni, meg romantikázni, nincsenek kínos pillanatok, csak dumálunk, szexelünk, ökörküdnk, ő hazamegy, és nem kell senkivel sem még véletlenségből sem osztoznom az ágyamon, hogy aztán egész éjjel ne tudjak aludni attól, hogy ott van még valaki.

Ez így megy pár éve, és végül is tényleg néhány talán ösztönös pillanattól eltekintve nem éreztem, hogy ez nekem ne lenne elég.

Holott hát ez úgy baromság, ahogy van. Mert ez nem normális. 

Körülöttem mindenki házasodik, meg fészket rak, meg halad előre az életben. Persze nyilván az sem jó út, ha én azért haladok valamerre, mert látom, hogy „így kéne nekem is csinálni”, de attól még gondolom így kéne.

Kicsit talán megnyugtat, hogy még csak kettessel kezdődik a korom, ráérek kapcsolatban élni, meg ilyen dolgokat csinálni, de valójában ez még önmagában nem indokol semmit, mert érzem, hogy nem normális, ahogy hozzáállok a kérdéshez, és mint mondtam körülöttem minden korombeli elkezdett fészket rakni, én meg azt se tudom, jövő héten mit fogok csinálni. 

És az az igazság, hogy az ember végérvényben társas lény, tehát kimondhatjuk, hogy bár tökéletesen fogalmatlan vagyok ahhoz, hogy hogyan kell egy párkapcsolatban élni, most már belátom, hogy hiányzik valami az életemből ezen a téren, a szex nem minden.

Egyébként olvastam valahol, hogy azoknál az embereknél, akik anya nélkül nőttek fel gyakori az, hogy problémát okoz az ilyesmi (márhogy a bújás pl. ) mert ezeket elvileg anyukádtól „tanulod”.

Na mindegy, ez csak egy kis szösszenet.

A másik ilyen dolog, aminek nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget, a kudarcok.

Az az igazság, hogy amit el lehet rontani az életben az embernek 25 éves koráig, azt nekem már sikerült kivitelezni.

Mindenbe gondolkodás nélkül belekapok, de semmit nem fejezek végül be.

Nem gondolkodok, nem tervezek előre logikusan, csak megyek a hülye fejem után, és ennek persze szinte már törvényszerű, hogy kudarc lesz a vége.

25 évesen van mögöttem ezernyi befejezetlen dolog, több bukott vállalkozás, több millió „elégetett” forint, de sosem tanultam belőlük.

Mindig hamarabb rendeltem pizzát magamnak,mint, hogy kifizessem a számláimat. Azt mindig megoldottam valahogy, hogy borra legyen pénz, de ezen kívül tökéletesen képtelen voltam világ életemben arra, hogy beosszam a pénzt, hogy egyáltalán képes legyek végig gondolni azt, hogy most nem tehetem meg, hogy megvegyem ezt meg azt, mert akkor nem tudom befizetni a számláim. Egyszerűen nem raktam össze agyilag, hogy a kötelezően befizetendő dolgok az első, arra legyen félrerakva pénz, utána lehet pizzát rendelni, meg új mobilt venni, meg bármi nem fontos dologra költeni. Én világ életemben megláttam valamit, vagy kitaláltam, hogy kell nekem valami, és megvettem, akkor is, ha egyébként ez nem fért volna bele. És mikor nem tudtam befizetni a számláimat, csodálkozva konstatáltam, hogy "jééé, nincs pénzem". Jééé :) 

Aztán persze lehetett idegeskedni, hogy mikor melyik behajtótól jön a levél, meg a fizetési meghagyás, és akkor persze elkezdtem már parázni, de addig egyszerűen nem fogtam fel a súlyát. 

És ez amúgy olyasmi, amit én nem is tudom honnan vettem, vagy honnan láttam. Mert apukámra sok mindent lehet mondani, de ezt tuti nem tőle tanultam. 

Ő tipikusan olyan ember, aki elsüllyedne szégyenében ha késne egy napot valamilyen számlájával, mindig gondosan beosztja a pénzt, szóval erre egyszerűen nem volt mintám. 

Ráadásul 19 éves korom óta egyedül lakom, tehát valahogy meg mégis mindig megoldok mindent, miután még nem haltam éhen :) 

Azt mondják a biztos elmebaj egyik jele, hogy rendre ugyanazt csinálod, és mindig más eredményt vársz, hát én már annyiszor elkövettem ugyanazokat a hibákat, hogy lassan ingyen beengednek az állatkertbe meg a múzeumokba, mert biztos, hogy nem vagyok teljesen épeszű :) 

Szóval, lényeg a lényeg:

A pszichiáter szerint – és bár vallom, hogy van valami a kémiai belecsúszásban, meg a genetikai tényezőkben alkoholizmus téren – csupán annyiról van szó esetemben, hogy huszonéves korom elejére ez így mind összejött szépen egy kupacba, én meg ráadásul el is fojtok mindent, ezért alkohol nélkül már nem tudtam megmaradni a saját életemben.

Arra is rámutatott, hogy mindig a „kiutat” keresem a saját életemből.

Mármint nem úgy, hogy öngyilkos akarok lenni, hanem hogy mindent elkövetek azért, hogy ne a saját életem kelljen élnem.

Ezért nézek annyi filmet, sorozatot, ezért olvasok annyit, mert ott más – nálam rendszerint sikeresebb, boldogabb  -emberek életét „élhetem”.

Ezért nem haladok semerre a saját életemben, és az emiatt érzett keserűség szerinte előjött bennem, akárhogy próbálok keménykedni, meg elnyomni, és idővel ezt már csak egyre gyakoribb alkoholfogyasztással tudtam elcsendesíteni magamban.

Szerinte ezért van az, hogy bár törekszem változásra mióta józan vagyok, mégsem találom a helyem.

Nos, hogy ez így mennyire állja meg a helyét, azt egészen pontosan én sem tudom, de tény, hogy sok olyan dolgot megvilágított bennem, amit elbagatellizáltam eddig, és az is tény, hogy szeretem magam kapcsán kihagyni az érzelmi részt a dologból. Ez nem erősségem, valószínű, hogy soha nem is lesz, de azért egy kicsit ennek kapcsán máshogy tekintek magamra, és talán ezeken is kéne dolgoznom.

Mert ha jobban belegondolok, mindig éreztem, hogy sok minden nem stimmel bennem, hogy máshogy állok dolgokhoz, mint az emberek körülöttem, de csak megvontam a vállam, amiben az alkohol nagyszerű partner volt. 

Na mindegy, szóval ennyi a story, amit meg szerettem volna osztani veletek.

A bejegyzés trackback címe:

https://jozanakaroklenni.blog.hu/api/trackback/id/tr3112481493

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Ön is mindig ezt mondja, ugye Mrs. Lipton? 2017.05.04. 21:38:08

Ez nagyon odavert most az estémnek, szeretem ha valaki ilyen nyíltan beszél. Köszönöm!!!!!!!!!

she_wolf 2017.05.05. 05:33:19

Csak egy szó ugrott be nekem erről az egészről legelőször: alakulsz.
Bővebben: még nem vagy kész. Mondanám, hogy csak ennyi.
Alakítod magad, és ahogy látom, jó úton haladsz. Amiket leírtál magadról annak többségét akár rólam is írhattad volna, mert nagyon hasonlóak vagyunk némely tekintetben. Nem az életút és családi körülmények, hanem a személyiségjegyek tekintetében.

A hátsó ficakba való eldugás természetes védekezési reakció, egyfajta közömbösítése a rossznak. Ha ez nem működik, akkor nagyon nagy gáz van. Vannak pszichés terhek, amiket muszáj levetni vagy eldugni, mert nagyon káros következményei lehetnek. Persze van, amivel szemben ez az öngyító folyamat nem bír el, ők jutnak el végül ahhoz az állomáshoz, amiben végül teljesen megbomlik az agyuk, és a személyiségük visszafordíthatatlan mértékben torzul.
Nota bene: a zsenit az őrülttől csak egy hajszál választja el!:)

Bennem is felderengenek néha régi képek, események, és olyankor szándékosan terelek, mert diszharmóniában nem lányregény az élet.

Normális, nem normális. Ez sok dologtól függ. Mit tekintesz annak? Ha 25 évesen megvan férj, fészek, benne a fiókával, jó meló, jó fizetés, egészségügyileg annyira rendben minden, hogy jöhet a második csibe? Azt mondanám erre, hogy ez ideális. De nem biztos, hogy neked, vagy ennek-annak normális.
Van, akinek az a normális, hogy 25 évesen még mindig tanul, gyűjtöget, és azt mondja, hogy előbb egy tuti élethelyzet, és aztán a családalapítás.
Van, akinek az a normális, hogy korai házasság, generációkkal való együtt élés, régi, hagyományos családmodell, aminek ugyanúgy megvan a maga szépsége, mint a másik variánsnak.
A környezeted rád gyakorolt hatásai, és az egyéni világlátásod együtt alakít ki egy jövőképet benned, ami aztán vagy összejön minden akaratod szerint, vagy nem.

Ahogy rájöttél arra hogy baj van a cefrézéssel, ugyanúgy elemzed azt is, hogy te magad milyen voltál/vagy az alkohol nélkül. Jó kis önelemzés ez, és könnyen meglehet, hogyha nem kezdesz el aggodalmaskodni azon hogy iszol, akkor most félvállról vennéd mindent, ami korábban történt, és nem gondolkodnál el azon, hogy milyen is vagy te tulajdonképpen.

Még mindig nem találod a helyed -írod. Még mindig nem vagy teljesen tisztában magaddal. Nem tanács, csak javaslat: ne siettesd! Figyeld, és tanuld magad, és soha nem fordíts magadnak hátat, ne kezeld lazán a személyiségedet. Ne is avatkozz bele erőszakosan, csak tanuld! Önzőzz! Ez stratégiai művelet:)

RTB 2017.05.05. 09:49:21

Ennek az egésznek igy van csak értelme, minden tiszteletem a tiéd. Ez az amit én egyelőre képtelen vagyok megtenni, pedig valahol meg kellene keresni az okát hogy a mindenkori életemtől miért akarok elrugaszkodni. Miért vágyom bódulatra, miért kell(ett) nyugtató ha emberek közé megyek, miért hiszem azt, hogy mindenki engem figyel es kinevetnek, miért ugrik ki a szívem akkor, ha meg kell nyilvánulnom 1-nel több ember előtt. Satöbbi...

she_wolf 2017.05.05. 15:46:34

@nem várt fordulat:
"- mindent félbehagyok, félbehagytam
- pénzel való bánás
- szenvedélybetegség
- impulzivitás, megteszem, de nem gondolom át
- nem a saját életemet élem
- nem haladok semerre, keserűség"

Az utolsó kivételével mindegyiket pipálom.
Az utolsót csak azért nem, mert bennem valami olyan mértékű és megmagyarázhatatlan, és talán ok nélküli optimizmus van, hogy néha azon csodálkozom, hogy egyáltalán honnan jön ez!?
Voltak gondjaim az életemben, hajjaj! De még a leggázabb helyzetben is azon tekergett az agyam, hogy mi lesz a következő lépésem.

A "nem a saját életemet élem" csak akkor, amikor rendre olyan melóm volt, amiben nem lehettem az, aki vagyok, olyan, amilyen vagyok. Nem is éreztem jól magam bennük, és nem is maradtam tartósan. Egy idő után a pénznél többet számít az, hogy ne csulázzam le a tükörképemet:)

(A borderline nálunk is megvan a férjem részéről. Hosszú sztori, offtopik, esetleg személyesen ejthetünk róla szót ha valaha összefutunk, és ha érdekel.
Nem vagyok szakember, de nekem valahogy semmi nem utal ilyesmire Betti esetében. A férjem egyébként jól van, és nem önfényezés, de nekem köszönhetően.)

Amit a kora gyermekkori fejlődésről írtál, azt nagyon sok tanulmány alátámasztja, és bizonyítást is nyert egy-két olyan dolog, amivel csak mostanában kezdtek el komolyabban foglalkozni. Illetve foglalkoztak már egy ideje vele, csak most lehet tényként közölni.
A testi kontaktus fontosságára gondolok elsősorban.

α Ursae Minoris · http://noreg.blog.hu/ 2017.05.05. 16:37:37

Köszönöm szépen, hogy ezt megosztottad velünk.
Megindító történet.
Bátor vagy és erős, hogy így szembe tudsz nézni magaddal.

she_wolf 2017.05.06. 06:44:50

@nem várt fordulat:
Tudom, hogy értetted.)
Te is -mint általában mindenki- magadból indulsz ki, és ha hasonlóságot vélsz felfedezni a saját és mások esetei között, akkor jelzed, hátha adsz egy új irányt a vizsgálódásra.

Normális, nem normális? Én azt mondom, mindenkinek van valami kis defektje:)
A kérdés csak az, hogy ez mekkora mértékű. Amikor már nem tolerálható, nem fér bele egy 'tól-ig' határba, amikor diszfunkcionalitást okoz, pláne ha ez immár a környezetre is kiterjesztett, akkor beszélhetünk zavarról, betegségről, vagy inkább nem egészséges mentális és/vagy neurológiai státuszról.

A példád: ebben is hasonlítunk némileg, nekem is volt egy ovis csoporttársam, aki állandóan bántott. Alacsony voltam, (most is az vagyok, 153 cm.), kiskölöknek göthös, minden gyerekkórság derékba kapott. Tamás Zsuzsi meg állandóan bántott, én voltam az ő különbejáratú boxzsákja. Otthon sírdogáltam apukámnak, aki azt mondta, hogy mindenkivel bánj úgy, ahogy veled bánnak. Ha kedves, rendes, légy te is az,! Ha megüt akár szóval, akár tettleg, üss vissza!
És egyszer visszaütöttem, tettleg:) Nem kellett többször.
De mindketten fekete nyomdát kaptunk:D

Édesapámnak (tegnap lett volna 80 éves, ha megéri:() ezt a tanítását a mai napig követem, számomra etalon.

A borderline olyan szempontból veszélyes, hogy gyíkabb picológus simán félrediagnosztizálhatja skizofréniának. Ha ilyenre gyanú van, nagyon meg kell választani, hogy kihez fordul az ember.
Azt vettem észre, hogy hasonlóan reagálunk dolgokra, csak te inkább a pszichológiai és mentálhigiénés(?) oldalára koncentrálsz (nyilván, mert arra van nagyobb rálátásod), míg én a testi/biológiai működésre.
A találkozási pontunk talán a neurológia lehet:)

(Betti pedig egy képlékeny "anyag" én sokat nézek ki belőle.)

jeanvaljan52 2017.05.07. 10:46:23

Kedves Betti!

Azt írod: "... mindent elkövetek azért, hogy ne a saját életem kelljen élnem."
Biztosan nem vagy egyedül.

Talán ezért is született meg, már pár ezer éve, a görög templom felirata:
"Gnóthi szeauton - Ismerd meg önmagadat!"

A magyarázat szerint: Ismerd meg önmagadat, és tudni fogod a sorsodat. Mert a sorsod te vagy. Az istenek benned vannak, és jellemed, személyiséged alakítja, formálja jövődet.
Fogadd el magadat, és el tudod majd fogadni sorsodat is.

Továbbá:
"Ügyelj gondolataidra, mert azok szabják meg szavaidat,
ügyelj szavaidra, mert azok szabják meg tetteidet,
ügyelj tetteidre, mert azok szabják meg szokásaidat,
ügyelj szokásaidra, mert azok szabják meg jellemedet, és
ügyelj jellemedre, mert az szabja meg sorsodat."

Ezeket a "tanácsokat" az élet hívta életre.
Érdemes megfogadni őket.
Mindannyiunknak.

A fentieket, mint látható, nem én találtam ki.
Én is csak tanuló vagyok. Mint mindannyian, egy életen át.

De e téren már lehetnek köztünk különbségek.

Szerintem Te nagyon időben észlelted a saját problémádat, hiszen többen szóvá is tették: mit beszélsz Te alkoholizmusról? Kiscserkész vagy Te még abban.

Szerintem meg csak elindultál a jó tanulók útján. Tudd, hogy nem stréber vagy, hanem jó tanuló. Ezért ne hagyd magad letéríteni erről az útról. Légy ezután is kemény, mint a kád széle.

Névtelen betelefonáló · http://bandeenator.blog.hu 2017.05.26. 20:51:10

A kommenteket nem néztem végig teljesen, engem egy dolog fogott meg a posztban.
jól sejtem, hogy sosem voltál (igazán) szerelmes?
Mert ha voltál, akkor a másik létezése nem kötelesség, nem púp és nem probléma. Vágysz a társaságára. Viszont így mintha az rögzült volna benned, hogy a párkapcslatosdi az kötelezettség. Pedig nem az, hanem választás. Erőltetni nem lehet, és a harmadtempó pedig normális. Azért normális, mert attól, hogy a 3-5. randin „kötelező” szexelni, az nem biztos, hogy százból száz nőnek/férfinak jó. Nem mindenkinek való és jó. Ahol érzelmi kötelék van, ott nem púpnak érzed. A többiben már állást foglaltak mások :)
süti beállítások módosítása