Hogyan kergetett az alkoholista apám az alkoholizmusba (Ádám írása)
2017. április 04. írta: józanakaroklenni

Hogyan kergetett az alkoholista apám az alkoholizmusba (Ádám írása)

Sziasztok!

Ádám vagyok, és a mai naptól kezdve minden második bejegyzést én fogok írni.

Nagyon megtisztelőnek érzem, hogy lehetőséget kaptam erre, mint felépülő alkoholista.

A blogot bár eddig nem ismertem, elolvasva minden bejegyzést nagyon nagyra tartom, ezért szívesen segítek egy ilyen fontos ügyet.

Elsőként szeretném a saját történetem elmesélni.

Az alkoholizmus kisgyerekkorom óta jelen van az életemben, édesapám alkoholista.

Nem az a fajta alkoholista, akikről ezen a blogon olvasok, ő egy igazi agresszív állat volt mindig. Megivott néhány pohárral, majd tört-zúzott. Anyukám próbálta csitítani, minket a szobánkba parancsolt, és bizony nem egyszer akkorát kapott, hogy a fal adta a másikat.

Mikor már elértem egy olyan kort, hogy felfogtam mi történik közéjük álltam, olyankor én is kaptam.

Nagyjából 15 éves lehettem, mikor elkezdtem könyörögni anyámnak, hogy pakoljunk össze, hagyjuk ott.

Két nálam kisebb öcsém van, és anyukám mindig azzal érvelt a maradás mellett, hogy miből élnénk meg?

Én elmentem volna dolgozni, de ő mindig azt mondta, hogy én csak tanuljak, apámmal meg ne foglalkozzak, az az ő gondja.

Végül huszonévesen megelégeltem ezt.

Épp születésnapom volt, a születésnapi bulim, jelen az egész famíliával ismételten balhéba fulladt.

Addigra apám már annyira nem tudta kontrollálni magát, hogy a saját családunk került minket, pedig régen sokat jártunk össze.

Az unokatestvéremmel beszélgettem valamiről, pontosan nem emlékszem csak arra, hogy foci téma volt.

Apám egyszer csak felpattant, és elkezdett velünk üvöltözni, hogy mi őt talán hülyének nézzük? Azt hisszük nem hallja, hogy róla beszélünk?

Reagálni sem volt időm, nekem esett és ütött, majd a tortám, és az összes üveg is a földön landolt.

Ismétlem, a fociról beszélgettünk.

Ez egyébként abban az időszakban egyre gyakoribb volt apámnál, hogy bebeszélte magának, hogy őt mi kibeszéljük, ő ellene mi szövetkezünk.

A semmiből voltak olyan hangulatváltozásai, olyan dolgokat vett támadásnak, amit egyszerűen már nem tudtunk hová tenni.

Aznap este, miután apám elaludt összecsomagoltam.

Odaálltam anyu elé, és azt mondtam "Most döntsd el, hogy velem jöttök-e. Én megyek."

Anyu sírt, és nem akart jönni, de elővette az összes apu elől eldugott pénzét, és nekem adta, hogy tudjak keresni egy albérletet, és legyen valami tartalékom is.

A mai napig nem értem, miért ragaszkodott ennyire ahhoz, hogy apámmal maradjon, és az öcséimet nem szívesen hagytam ott, de nem bírtam ki tovább.

Elkezdtem dolgozni, mellette pedig tanulni.

Anyuval tartottuk a kapcsolatot, sokszor meg is látogatott, de nem tudtam meggyőzni róla, hogy hagyja ott apámat, akit a távozásom csak még jobban felbőszített.

Én ezután hosszú ideig nem nyúltam alkoholhoz, még társaságban sem.

A gyerekkori emlékeim miatt megvetettem az alkoholt, és talán kicsit azokat is, akik isszák.

Hamarosan megismerkedtem az akkori párommal, aki teljesen nem volt absztinens, de nagyon ritkán fogyasztott csak alkoholt. Ez fontos volt nekem akkor. Visszagondolva ez vicces :)

Apám nagyon megzuhant attól, hogy nem vettem róla tudomást. Többször próbálta felvenni velem a kapcsolatot, volt olyan, hogy a munkahelyemnél várt, mikor végeztem.

Végül a barátnőm unszolására elmentem hozzájuk. Kár volt.

Apám a kertben volt, a hintaágyon szétterülve, a saját vizeletében, és hányásában, a földön vodkás üveg.

Valamiért ettől átszakadt bennem a gát, és kijött belőlem minden, amit elfojtottam az előtte lévő években. Kicsit azt hiszem eldugtam apámat az agyam egy hátsó szegletébe, hogy ne kelljen vele foglalkozni, de mikor ott megláttam elsírtam magam.

Hazamentem, és életemben először berúgtam. Nem tudnám megmondani, miért csináltam. Nem beszéltem róla senkinek, még a barátnőmnek sem, csak próbáltam mindent visszadugni oda hátulra, és folytatni az életem.

De nem ment.

És ettől olyan tehetetlen dühöt éreztem apám iránt, hogy majd beleőrültem. Viszont már értettem, miért isznak az emberek.

Mikor akkor hazaértem, és berúgtam, annyira ellazultam, könnyű lettem, és nyugodt, hogy újra akartam ezt az érzést.

Ismét ittam, és ismét ellazultam tőle. Ez így ment pár napig, de akkor már utáltam magam, amiért ugyanazt csinálom, amit apám, aki tönkre tette az életünket. Végül azon kaptam magam, hogy részegen randallírozok otthon, és szimultán üvöltök apámmal, amiért mindent elrontott, és anyámmal, amiért még mindig itt van.

Sosem láttam még anyukámat ilyen szomorúnak.

Ez után az este után 3 évig nem álltam szóba egyikükkel sem.

Az ivás belekúszott az életembe. Egyre durvább kifogásokat találtam, hogy miért is iszok éppen: ideges vagyok, magányos vagyok, fáradt vagyok, kedd van.

A barátnőm megelégelte a dolgot, és elhagyott.

Ekkor kb. egy éve ittam.

A legrosszabb fajta alkoholista lett belőlem, nem ismertem mértéket, nem tudtam megállni, addig kellett innom, amíg hánytam, nem ritkán epét.

Eljutottam odáig, hogy kirúgtak a munkahelyemről, mert többször nem tudtam bemenni dolgozni.

Ettől kicsit észbe kaptam.

Anyagilag nekem soha senki nem segített, mindig a magam lábán álltam, és tudtam, hogy dolgoznom kell.

Kijózanodtam, letusoltam, megborotválkoztam, kitakarítottam, és elkezdtem munkát keresni.

Viszonylag hamar sikerült is találni, és ettől megint elengedtem magam.

Az irodában megismertem a mostani párom. Néhány hónapig dolgoztunk együtt, de a kapcsolatunk ekkor csak baráti volt. Az első pillanattól kezdve elbűvölt, de nem akartam a problémámmal párkapcsolatot, főleg nem olyat akivel még együtt is dolgozom és minden nap találkoznunk kell.

Ő végül felmondott, mert felvették máshová, ekkor elhívtam vacsorázni.

Egy tündér volt, de én majd meggebedtem attól, hogy nem ihatok valamit. Nem akartam ott vele elkezdeni borozni, mert nem akartam leégetni magam.

Végül a vacsora után gyorsan véget vetettem az estének, és vagy fél évig nem is kerestem őt.

Őt is eldugtam az agyam hátsó felébe a többi közé.

Fél év múlva viszont részegen felhívtam. Azonnal levette a hangomról, hogy részeg vagyok, és nagyon szórakoztatónak találta. Azt mondta, sajnálja, hogy soha nem hívtam fel, és megbeszéltünk másnapra egy találkozót, azóta együtt vagyunk, és nagyon szeretjük egymást.

Nem hagytam abba teljesen az ivást mikor összejöttünk, de jelentősen visszavettem belőle, mert volt bennem egy megfelelési kényszer azt hiszem.

Hamarosan összeköltöztünk.

Én ugyan mértékkel, de továbbra is ittam. A párom utólag elmesélte, hogy furcsállta, hogy miért kell nekem minden este meginni pár pohár bort, de mivel részegen soha nem látott, ekkor még nem gondolta, hogy ez már problémának számít, illetve néha ő is ivott velem. Ekkor mindig minőségi, finom borokat ittam, ezért talán kicsit mindketten elhittük, hogy ez nem gond. 

redwine.jpg

Valamiért mikor ő is ott volt tudtam mértéket tartani.

Végül anyu megkeresett. Ott hagyta apámat.

Nem tudom, miért tartott neki ennyi ideig, mi tartotta ott apám mellett, aki bántotta, ütötte vágta, megalázta, soha nem is fogom megérteni.

Segítettem nekik elindulni, lakást keresni, stb.

Nagyon boldog voltam, mert bár 3 éve nem beszéltem velük apám mindig ott lebegett a fejem felett, és nem hagyott nyugton. Azt hittem, most majd minden rendbe jön.

Ekkor kezdődött csak igazán a kálváriám.

Apám tönkrement idegileg attól, hogy mindenki ott hagyta. Más ember talán ettől éppen észbekapott volna, de apám ha lehet még rosszabb lett.

Elkezdett minket zaklatni.  Miután én nem vettem fel neki a telefont, valahonnan megtudta a kedvesem telefonszámát, és őt is felhívta.

Ekkor kénytelen voltam mindent elmesélni a páromnak, a saját részemet is. Azt hittem összepakol és ott hagy, de nem tette. Haragudott rám, de csak azért, hogy miért egy vadidegentől kell ezeket megtudnia.

A pohár akkor telt be nálam, mikor egy reggel munkába menet a lépcsőház lépcsőjén, a falnak dőlve találtuk apámat, aki olyan részeg volt, hogy alig tudott magáról.

Csak szitkozódott, leköpte, és lekurvázta a párom, nekem pedig eldurrant az agyam.

Soha nem voltam agresszív, de úgy megvertem a saját apám, hogy felkelni sem tudott.

Ez után szó nélkül összecsomagoltam egy bőröndbe, és elmentem. Biztos voltam benne, hogy a párom ez után a jelenet után maga is összecsomagolt, és nem akartam végignézni, ahogy elhagy.

Egy panzióba mentem, és 5 napig ott voltam. Ebből az 5 napból semmire sem emlékszem. A telefonom kikapcsoltam, nem kommunikáltam senkivel, csak ittam.

Mikor hazamentem, azt hittem az üres lakásba megyek haza, de a párom még ott volt.

Amit fel lehet sorolni az alkoholizmus kezelésére, azt én mindet kipróbáltam. Egyszer még valami páros reiki órán is voltunk. De én csak ittam tovább. 

A párom egyszer azt mondta, hogy addig úgysem fogom tudni abbahagyni az ivást, amíg apámmal nem rendezem le a dolgot, és utólag azt mondom, hogy igaza volt.

Az elkövetkező időszakban ittam, de úgy keményen. Volt olyan, hogy a párom mosta fel a hányásom, és takart be a kanapén.

Én viszont sosem voltam agresszív, inkább csak lehúzták a redőnyt, mikor ittam. Egyre gyakoribb volt, hogy nem aludtam együtt a saját párommal, mert nem akartam mellé részegen, piától bűzölögve befeküdni. Elképzelésem sincs, miért maradt velem :) De bántani soha nem bántottam, még szóban sem. Ahányszor elkezdtem inni, inkább elvonultam a másik szobába, és bezártam az ajtót, mert féltem, hogy egyszer kiugrik belőlem az apám, és én is elkezdek törni zúzni. 

A vége felé sírva könyörögtem neki, hogy menjen már el, mert nem akarom ennek kitenni, de nem ment el.

Végül másfél éve teherbe esett.

Pánikba estem, nem akartunk gyereket ebbe a helyzetbe, és féltem tőle, hogy a babának valami baja lesz az én ivásom miatt. Akkor ittam utoljára, az előtti nap, mikor bejelentette, hogy terhes.

9 hónappal később egy szerencsére makk egészséges kislányom született, aki teljesen megváltoztatott mindent. Tudom, hogy nem szabad innom, mert ő nem mehet azon keresztül, amin én is.

És a párom, aki azóta a menyasszonyom sokkal jobbat érdemel, mint amit másfél évvel ezelőttig kapott  tőlem. 

Apámnak, amennyire tudtam, a magam módján megbocsátottam.

Néha beszélünk, és az unokáját is elvisszük hozzá időnként. Annyit kértem tőle, hogy akkor ne igyon, és ne legyen részeg, mikor ott vagyunk a kislánnyal. Ezt egyelőre tartja, ha viszont megszegi, abban a pillanatban halottnak fogom nyilvánítani magamban, és soha többet nem állok vele szóba.

Egyébként a kislány őt is elbűvöli, látom rajta, és a páromat is szereti. A kedvesem tényleg egy földre szállt angyal, mert olyan türelemmel kezeli apámat, amit amúgy nem érdemel meg. 

Azt viszont apám javára kell írnom, hogy már nem szokott törni zúzni, sokkal nyugodtabb, inkább folyton szomorú.

Még mindig nem szívesen, gyomorideggel veszem fel a telefont, ha hív, mert félek, hogy már megint részeg.

Van, hogy egy nap nyolcszor is hív, ha nem veszem fel.

Lelkileg teljesen a padlóra került attól, hogy mindent elveszített, és most, hogy én is apa vagyok nincs szívem teljesen magára hagyni, de talán az lenne a legjobb.

A családból egyébként már csak én állok vele szóba, az öcséim már egyáltalán nem.

Anyukám egyébként azóta új párkapcsolatban él, az öcséimnek is végül normális élete lett, még ha későn is.

Anyukám új párjával nagyon jóban vagyunk. 

Nem tartunk alkoholt a házban, és őszintén mondom, hogy nem is félek tőle, hogy újra inni fogok, mert a kislányomnak tökéletes gyerekkora lesz, ha belegebedek is. 

Egyébként nekünk meg nyáron lesz az esküvőnk :)

Szóval, ennyi lenne az én történetem, a vége csak háromnegyed részben happy end, mert apukám még mindig lezáratlan szál, amivel nem tudok mit kezdeni, de a kislányom és a párom tényleg mindenhez erőt ad.

 

A jövőben is fogok érinteni személyes témákat, és általánosságban az alkoholizmusról is szeretnék írni, remélem szeretni fogjátok.

Köszönöm a lehetőséget, mert nekem is nagyon kell, hogy kiengedjem magamból ezeket.

A bejegyzés trackback címe:

https://jozanakaroklenni.blog.hu/api/trackback/id/tr8012400147

Trackbackek, pingbackek:

Trackback: Hab a portán 2017.04.10. 15:47:04

Mit üzen a web?Heti alkoholos hírek, költemények. 14 hete szedi rendbe a Heti sajtó, miben az alkohol léte, amiért a gyűjtő minimum tortát érdemelne habbal, az se baj, ha sör lesz, hogy akadna a torkán, folyjon ki az orrán, attól függően, melyiket n...

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Kettős Billy (törölt) 2017.04.05. 15:09:40

Nem semmi..... engem 2 hapsi... vagyis 3 hagyott el, amikor részegen találtak.... a párod tényleg szeret, ha így kitart melletted...

she_wolf 2017.04.06. 00:19:58

Tegnap este óta nagyon bennem van, hogy reagálni szeretnék, és talán most először igazán tanácstalanságot érzek. Nehéz ugyanis megfogalmaznom, hogy milyen érzések és emlékek kerültek a felszínre bennem, míg olvastam a fenti posztot. Először, másodszor... sokadszor:(

Szia Ádám!:)

Hozzád hasonlóan én is a leghátsó ficakba pakoltam a leginkább fájó emlékeket, és mostanáig csak egy-egy villanásnyira engedtem vissza pár mozzanatot. Az írásodat olvasva azonban szépen és alattomosan kúsztak, kúsznak vissza, ráadásul tűélesen, és igaz, hogy taglózó, de ennek fényében még értékesebb a számomra amit mára elértem -ha veszteségek árán is.

Nálunk a felállás fordított volt, anyám volt szittyós (meg az egész rokoni vonulata), édesapám a normális, a családot összefogó kapocs.
És az én anyám is agresszív volt, az élő fába is belekötött, semminek nem tudott örülni, csak követelései voltak.
Az egyik ilyen most feltörő emlékem, hogy egy hétvégi napon ebéd után anyám mondta, hogy menjek le a boltba és megkérdeztem tőle, hogy mit hozzak. Válaszolt, hogy csak egy kétdekás kevertet. Mondtam neki, hogy ha csak ennyi kell, hozzon magának, legalább sétál egy kicsit a levegőn.
Felkapta a szódás szifont és rám emelte. Megfogtam a kezét. Apám a tanúja volt a történteknek, sport rovatot olvasott éppen. Közöltem apuval, hogy akkor én most csomagolok.
Akkor hagytam el először a szülővárosomat úgy, hogy soha nem megyek vissza.
(Később, olyan másfél év múlva apám kérésére visszacuccoltam, de nem tartott sokáig, másodjára végérvényesen búcsúztam Borsodtól, csak anyám temetésére mentem haza, és alig vártam, hogy vége legyen, és jöhessek HAZA.)

Nálam is megvoltak korábban zsarolások, munkahelyi zaklatások, és amikor látta hogy enyhülök iránta, könyörtelenül visszavágott, én pedig újra "megsünösödtem".
A segítési szándék is megvolt bennem, és ha akkor tudtam volna mindazt az alkoholizmusról, amit ma már a saját sorsomon keresztül tudok, talán hatékonyabb lehettem volna. Mondom én, de közben nem hiszem, hogy bármivel is hatni lehetett volna rá.
Nem tudom, hogy valaha meg tudom-e bocsátani anyámnak mindazt, amit gyerekkoromban átéltem (különösen kamaszkoromban), úgy gondolom, hogy immár ő is abban a nagyon hátsó ficakban van az egyéb nemszeretem lomok alatt. Legalul.
És valahogy nem biztos hogy vígasztal most az a tudat, hogy ha ő nem lett volna ilyen, akkor most nem itt és így élnék. Nem ismerném a férjemet, aki a Te párodhoz hasonlóan végig mellettem volt, és támaszom immár 28. éve.
Úgy gondolom, mindkettőnket óriási szerencse ért azzal, hogy megtaláltuk azt az embert, aki értünk szeret bennünket.
Van jövőd, és van vaskos múltad. És nagy örömmel olvasom, hogy célod is van. Annál pedig semmi nem fontosabb, mint jó példát mutató, szerető szülője lenni egy gyereknek, hiszen a Te jövőd is benne van!:)

(Ui.: Mire idáig értem az írásban, eloszlottak az igazán fájó emlékek. Az igazságtalanság, az anyám cselekedetei miatti szégyenérzet, a bántalmazás miatti fájdalom, ami a poszt olvasása közben tört rám. Ellenőrzésképpen újra elolvastam a posztot, és a kommentemet, és megint előkerültek olyasmik, amiket nem fogok itt leírni. Némelyiket abszurdnak tartaná normális ember.)

jeanvaljan52 2017.04.06. 11:11:35

Kedves Ádám!
Tetszik a tartalmas történeted.
Nagyon jól bemutatod, hogy milyen ijesztő, amikor valakinek "elmennek otthonról". Vagyis, ha valakinek elmegy az esze, ráadásul úgy, hogy ez döntően rajta múlik. Mert iszik, mert rabja az alkoholnak. Mert az alkohol nála legfontosabb. És sajnálatosan nála ezt a magatartást váltja ki.

Mi érezzük, tudjuk, hogy a történetben ezt a pszichés betegséget, az elviselhetetlen agresszivitást, az ital és csakis az ital okozza. Ha nem piálna, nem törne ki belőle a féktelen ördög. Aki ok nélkül is neki esik a szeretteinek.
Ez borzalom. Ó-borzalom.

Idegentől is undorodunk, ha - mint piás - kimutatja a foga-fehérjét. De az idegennel szemben nem kell visszafogni az érzelmeinket, nem kell visszafogni a cselekedeteinket. Kitérhetünk vagy szembe is fordulhatunk vele; szájba verhetjük akár egy szívlapáttal, bármi. Létrejöhet egy egyensúly. De apánk (anyánk, feleségünk-férjünk, gyermekünk) esetében hová térhetünk ki? Csak hátrálhatunk; de azt is meddig? Hová?

Szájba verhetjük-e a szerettünket egy szívlapáttal, a nyugalom érdekében? Aligha.Nincs eszközünk, szinte semmi. Csak nyelünk, csak szenvedünk, csak reménykedünk.

A piás-agresszív szerettünk pedig ráadásul úgy viselkedik (és nem csak részegen), mint akinek nincs tudomása a saját disznóságairól. Ha néha elismeri, hogy hülye volt, ha fogadkozik, hogy változni fog, az jellemzően komolytalan.
Ha levetítenénk neki egy-egy filmfelvételt arról, amikor elmeháborodott kin-kong-ként üzemel, akkor azt talán meg sem látná. Ha mégis látná, másként látná, mint mi. Szinte biztos, hogy nem fogná fel, mit tett; nem gáncsolná önmagát.
(Azért persze nem ártana minél többször levetíteni neki ilyen felvételeket.)

Szóval hatványozott probléma, ha valaki olyan piás, hogy még agresszív is.

Gratulálok a lelkierődhöz, hogy annyi ideig képes voltál elviselni ezt a viszonyt. Megértem, hogy végül elszakadt a cérna, és a feszültségedet kirobbanó tettekre váltottad.
Még ha borzalmas is a saját apánkkal szemben tettlegességhez folyamodni.

Viszont nem a Te felelősséged visszaváltoztatni őt normális szülővé. Amióta iszik, az ő térfelén pattog a labda. Neki kellett volna (neki kell) megváltoznia. Nincs mentsége. Ez alól senkinek sincs mentsége. Ez az ő bűne. A megoldás pedig kizárólag az ő felelőssége.

Megbocsátani persze muszáj. Már csak a saját lelkiismeretünk megnyugtatása miatt is.

jeanvaljan52 2017.04.07. 10:45:17

Gondoltam, várok egy kicsit, szólaljanak meg mások is, de ha még gondolkodnak, közben azért elmondom.

Az írásod másik két figyelemre méltó pillére - az alkohol miatt agresszív apa hiteles bemutatásán túl - az, hogy mit jelent életünkben a nő (a hölgyeknek, gondolom, a férfi), és mit jelent, amikor az életünkbe belép egy utód; amikor megjelenik a gyermek.

Adott esetben mindkettő: mindent. Szó szerint, mindent.

A NŐ, bár képes a legfőbb rossz is lenni, de most maradjunk abban, hogy Ő, CSAK Ő LEHET NEKÜNK A LEGFŐBB JÓ is. Élet-halál ura, amennyiben képes feltámasztani minket olyan helyzetből, mint amit leírtál magadról.
Hódolat neki! Megérdemli.
Hódolat nekik!
Alkoholfüggő köröknek kívánom, hogy mindenki találja meg a megfelelő partnerét; azt a társát, aki számára a legfőbb jó tud lenni. Aki - mint a Ponyvaregényben hallhatjuk - "átvezeti a gyöngéket a sötétség völgyén."

A magam történetével is tudnám igazolni, hogy a nő miért a legfőbb jó az életünkben (erre azért idő kellett, amíg rájöttem), helyette most mégis egy idős közéleti emberre hivatkozom, akinek nálamnál sokkal több tapasztalata van, minden téren.
Az illető, jóval a 90 éves kor felett, de még mindig frissen és aktívan, egy kínai delegációt kalauzolt a parlamentben vagy valami hasonló helyen. A kínaiak igen-igen elégedettek voltak a vendéglátójukkal, és ekként búcsúztak el Tőle: Befejezésül árulja el nekünk, hogy minek köszönheti, ezt a lenyűgöző szellemi és fizikai frissességet? Hősünk némi gondolkodás után a következőt válaszolta: Azt hiszem három dolognak. Először is a Feleségemnek. Azután az Édesanyámnak. Végül - és a feje fölé mutatott - a Teremtőmnek. A kínaiak figyelmesen hallgatták a tolmácsot, amíg az fordított, majd így válaszoltak: Köszönjük. Most nagyon sokat tanultunk Öntől.
A Te történetedből is kitetszik - hitelesen - az ideális társ magasztos szerepe.

Az új élet megjelenése pedig szintén hitelesen zárja le (pontosabban állítja meg pillanatnyilag) a történetedet. Én hiszem, hogy egy új élet megjelenése, főleg utód formájában, önmagában is száznyolcvan fokos fordulatokat képes kiváltani.
Az ideális társ pedig azáltal nyeri el a királynői koronát, mert erre, vagyis az új élet világra hozatalára is, csak ő képes.

Szóval, kedves Ádám, az háromnegyed happy end, egyáltalán nem kis dolog a történetedben.
Amiken pedig átmentél, azokat ma már úgy kezelném, mint hasznos tapasztalatokat. Te már tudod, merre vannak a szakadékok, és mi vár ott az emberre, azok mélyén.
Ezt előnyként érdemes megélni.

egyvisszautasithatatlanajanlat 2017.04.07. 10:53:31

Bár hamarabb találtam volna meg ezt a blogot! Nincs kalapom, de ha lenne megemelném!
Minden bejegyzés megerősített a szándékomban, hogy nem iszom többet!

Ez a bejegyzés mintha rólam szólna, csak én vagyok a másik oldal. Kezet ugyan sosem emeltem sem nőre sem gyerekre, de megkeserítettem az életüket.
Jól teszed Ádám, hogy nem hagyod őt egyedül, az én lányom sajnos egyenlőre nem bocsát meg nekem. De nem adom fel.

jeanvaljan52 2017.04.07. 11:04:43

A nő, mint legfőbb jó, még ennyit megérdemel:
www.youtube.com/watch?v=SmuioXhzvN8

she_wolf 2017.04.07. 17:22:46

@jeanvaljan52:
Az ideális társ. Arra nicsenek megfelelő szavak. Próbáltam már én is megfogalmazni csak úgy magamban, hogy számomra mit jelent a férjem, de mindannyiszor elakadtam.
Ő egy tutujgatott, pátyolgatott, szülők szeme-fénye gyerek volt egy már sikertelen házassággal a háta mögött.
(Ex-nej rendesen kihasználta az egész családot.) A válás után ha lehetett, még jobban óvták, nehogy mégegyszer...
Talán láthattak bennem/rajtam valami nemtetszőt, mert nem örültek nekem. Azt hiszem, talán akkor történhetett meg először, hogy nyíltan szembeszegült velük "az én hős lovagom", amikor otthon bejelentette, 3 hónap együttélés után, hogy komolyan a szándékai irántam, eljegyez, és ha nem dől össze valami nagyon, akkor kb. két év múlva szerény polgári esküvő.
Így történt és sokáig nem is volt semmi probléma, nagyon szépen éltünk, gyarapodtunk.
Aztán -ahogy már leírtam korábban- jött a többi....
Én is kértem, hogy hagyjon el, keressen mást, fiatal még és rendes, igazán szívből képes szeretni, mindent megtenni valakiért, örvendeztessen meg mindezzel egy erre valóban érdemes nőt, legyenek gyerekeik, éljen normális családi életet.
Még az egykori albérletembe is visszaköltöztem, hogy ezzel talán megkönnyítem számára a döntést. Tudta hol lakom (ott laktam, mielőtt megismertük egymást), hiába tagadtadtam le magam, folyamatosan keresett, órákig beszélgetett a főbérlőmmel. Én pedig továbbra is nagyon szerettem őt.
....................
Aztán pár év múlva, amikor romjaimban a kórházban feküdtem tehetetlenül, mozgásképtelenül, mint egy kupac szar, akkor mondta a férjemnek az apósom, hogy vagy most adja be a válókeresetet, vagy "irgumburgum" lesz -nem tudom mivel fenyegette meg, de a férjem azt válaszolta, hogy: soha!
Gondolom, ezek után anyósom is megmosta az öregúr fejét. Ezt nagyon sokáig nem is tudtam egyébként.

Én úgy gondolom, hogy azokat (ezeket!) a kitartó, és bennünket a leggatyább és legkiállhatatlanabb állapotunkban is szeretni képes embereket nagyon meg kell becsülnünk, mert amit tesznek messze felette áll mindennek, néha a józan észnek is....
És sokszor kellett önkritikát is gyakorolnom ezzel kapcsolatban, mert korábban ha valaki alkoholproblémás partnere miatt panaszkodott nekem, letudtam annyival, hogy hagyd ott a p..ba! Megérdemli, hogy ne legyen életed mellette, hogy bántson akár lelkileg, akár tettleg? Na ugye! Szép/okos/jóképű vagy, ilyen vagy, olyan vagy, minden ujjadra akadhat.... és hasonló veretes baromságok.
És ha most ezek eszemben jutnak, akkor bevallom, szégyellem magam egykori önmagam miatt, és ezek miatt a szavak miatt.

Nem vagyok istenfélő hívő, de úgy gondolom, hogy nem kell a Bibliát fújnom kívülről ahhoz mogy magamra nézvést is érvényesnek tartsam: "Ne ítélj, hogy ne ítéltess!"

she_wolf 2017.04.12. 19:05:54

@nem várt fordulat:
És Te hogy vagy mostanában?:)