A szeretethiányról
2017. május 09. írta: józanakaroklenni

A szeretethiányról

Szia. 25 éves vagyok, lány, és 3 éve alkoholista. 2016 december 17.-e óta nem ittam. A függőségem minden momentumát, őszintén, kendőzetlenül követheted itt a blogon, a sikereket, és a kudarcokat is.. A blogot három okból írom: 1, Nekem tényleg segít az írás. 2, A visszajelzések alapján nektek is 3, Borzalmas tévképzetek, sztereotípiák, hülyeségek vannak az emberek fejében az alkoholizmusról. Ha ezeknek legalább egy részét eloszlathatom ezzel a bloggal, már megérte billentyűt ragadnom.

Most már nem csak én fogom írni a blogot (Betti), hanem Ádám is. Minden poszt elején ott lesz, melyikünk írta. 

[Betti írása]

 

Biztos, hogy lesznek olyanok, akik erre a bejegyzésre azt fogják gondolni „hát hülye ez a csaj, ez tök evidens”, és nem mondom, hogy nem lesz igazuk :) 

Én viszont mostanában ilyen evidenciákat élek meg, és egyet szeretnék megosztani veletek, mert tudom, hogy sokan vagyunk ebben a cipőben.

Törvényszerű, hiszen az alkoholizmus szinte már kötelező velejárója az elszigetelődés, a kapcsolatok felszámolása, és a magány.

Így hát kicsit a szeretetről fogok beszélni.

 szeretet_kez_kezben.jpg

Mielőtt a szívedhez kapsz, nem foglak Coelho idézetekkel dobálni.  Én tipikusan az az ember vagyok, aki meghallja ezt az ömlengést a szeretetről, és a szemem önmagától forogni kezd, önkéntelenül is nagyokat sóhajtok, és ökölbe szorul a talpam.

Pedig nincs igazam.

Azt hiszem arrogáns ember vagyok, mert nagyon sokáig lenéztem a szeretetet, meg az ilyen „hülyeségeket.” De mára már tudom, hogy csak azért, mert jóval kevesebbet kaptam, mint ami normális.

Emlékszem, évekig tökéletesen hülyének néztem két barátnőm családját, amiért esténként a család együtt vacsorázik, tv-zik, értitek, egy asztalnál.

Mi ilyet az életben soha nem csináltunk, max karácsonykor.

Lenéztem őket, de ma már azt mondom, ha egyszer saját gyerekre adom a fejem, rohadjak meg, hogy minden este együtt fog tv-zni és vacsorázni a család.

 

Kicsit keszekusza lesz a gondolatmenetem, de azért olvasd végig.

 

Szóval, ugye járok pszichiáterhez, és neki volt egy nagyon fontos mondata.

Tudni kell, hogy most ideiglenesen otthon lakom (mármint apukámmal, és a barátnőjével), mert albérletet keresek, és nincs 130+rezsim éppen egy pesti albérletre.

És egyébként borzalmasan érzem magam.

Ezek ketten tökéletesen úgy viselkednek, mintha én itt sem lennék.

Tök konkrétan most hétvégén főztek ebédet, én a szobámban voltam, és mikor kimentem wc-re láttam, hogy kész az ebéd, és ők már esznek. De most tényleg, ilyenkor nem az lenne a normális, hogy szólnak, és együtt kajálunk?

Viszont kicsit félek, hogy inni fogok, mert most sok volt lelkileg, főleg amikre a pszichiáter ráébresztett, ezért megfordult a fejemben, hogy inkább otthon maradok, mert ott van egy kontroll, előttük például soha nem ittam, mert mindketten tudnak a dologról.

A pszichiáter viszont azt mondta, hogy a legrosszabb amit tehetek, hogy otthon maradok.

Ugyanis, ahogy ő fogalmazott:

„A mérgező környezetet, a mérgező kapcsolatokat le kell építeni.”

És bár foggal - körömmel küzdöttem magamban ez ellen – miután rajta kívül se kutyám, se macskám  - a közös beszélgetéseink (márhogy a pszichiáterrel, nem apukámmal) ráébresztettek arra, hogy az apukámmal való kapcsolatom is ilyen.

 

És ahogy végig gondoltam az életem, rájöttem arra – és nem sajnáltatni akarom magam, távol áll tőlem az ilyesmi – hogy én soha semmi jót nem kaptam tőle.

Se szeretetet , se normális értékrendet, se normális családképet, semmit.

 

És ezt nehéz volt kimondani magamnak, mert ez egyenlő azzal, hogy tök egyedül vagyok a világban. Persze vannak barátok, akikre számíthat az ember (amúgy kezdj el józan életet élni, és meg fogod látni, hány barátod van igazából), de ők mind építkeznek, saját életet élnek, és nem akarok senkit a kelleténél jobban terhelni.

Amíg ittam, pont azokat a kapcsolatokat építettem le, amik engem is építettek volna, ahonnan szeretetet, pozitív energiákat kaptam volna, és azt az egyet nem, ahonnan világ életemben csak azt kaptam, hogy szar vagyok, meg kövér vagyok, meg kudarc vagyok.

Ahonnan sosem kaptam támogatást, csak, hogy miért nem jó az, amit csinálok. 

Ahonnan amikor segítséget kértem (alkoholizmus) csak a támadást kaptam, hogy mekkora katasztrófa vagyok, meg különben is, hogy nézek ki, ami azóta is az apai nemtörődömség szobra. 

Kemény ám erre rájönni.

 

És rájöttem, hogy bár tényleg nem tudom kezelni a szeretetet (nem tanultam meg), de borzasztó szeretethiányom van.

 

A minap találkoztam két olyan barátnőmmel, akiket már hatezer éve nem láttam (én építettem le ezt is), és eltöltöttünk egy estét együtt.

Rengeteget nevettünk, jól éreztem magam, kiengedtem, és bár az egyik lány konkrétan kettő centire mellettem borozott, nem zavart. Mert jól éreztem magam.

Végül mikor már csak lányok maradtunk, és amúgy is ment a lelkizés, coming outoltam, elmondtam a dolgot.

Másnap az egyik lány küldött nekem egy sms-t.

Kb az állt benne, hogy reméli rendbe jönnek a dolgaim, ha tud bármit segíteni keressem nyugodtan, és köszöni h bíztam benne annyira hogy elmondtam.

Igazából semmi különös, csak egy kis törődés.

Tudni kell rólam, hogy nagyon ritkán sírok. Filmeken tudok, mint a Niagara vízesés, de az élet dolgain szinte soha.

Mikor elolvastam ezt az sms-t, elsírtam magam.

Ennyire hiányzott már az, hogy valaki rámnyissa az ajtót, hogy élek-e még.

 

Most egyelőre ettől a felismeréstől borzasztó tehetetlen düh van bennem,  de az legalább jó, hogy még elég fiatalon döbbenek rá ezekre a dolgokra.

Szóval a pszichiáter tanácsára elköltözöm mindenképpen, akár a híd alá is, és azokra a kapcsolataimra fogok koncentrálni, ahol kapok is, nem csak adok.

A párkapcsolat téma mint már mondtam, nagyon nehéz terep nekem, nehéz is lesz bárkivel megértetnem, hogy én ebben negyed olyan sebességgel tudok haladni, mint ami „normális”, de azt hiszem életemben először tényleg azt érzem, hogy erre is szükségem van.

Szóval, ami a lényege volt ennek a minden logikai felépítést nélkülöző bejegyzésnek, az két dolog.

 

1,

A szeretet baromi fontos. És higgyétek el, ha én is ezt mondom, az nagy dolog, mert alapvetően távol álljon tőlem az ilyesmi, naggggggggyon  távol.

Az alkoholizmus velejárója, hogy leépíted a jó kapcsolataid, viszont ugyanakkor ki merem mondani, hogy megoldás is az alkoholizmusra, ha rendbe hozod őket.

Ott voltam én, csupán 5 hónap józansággal egy társaságban, ahol örültek nekem, szeretettel fordultak hozzám, meghallgattak, megértettek.

Kettő centire tőlem boroztak, megkínáltak persze engem is borral, és a fejemben sem fordult meg, hogy igyak. Nem volt sóvárgás, nem volt „de jól esne, de nem szabad”, nem volt semmi.

Pedig az egyik srác a társaságban igencsak bevodkázott, de még ettől sem kaptam kedvet. 

Társaságban, tulajdonképpen egy házibuliban voltam a nélkül, hogy ittam volna. Régen ez elképzelhetetlen volt. Most viszont játszi könnyedséggel ment, mert szeretetet kaptam, jól éreztem magam, nevettünk, tök jó volt.

És ami a legfontosabb: olyan jól éreztem magam narancslét kortyolgatva, mint már nagyon rég. Ez is elképzelhetetlen lett volna régen. Mert tényleg, nem kell alkohol ahhoz, hogy jól érezd magad. Az én számból pedig ez nagy dolog.

Ha tehát úgy olvasod ezt a bejegyzést, hogy éppen iszol, és baromi nagy erőkkel ügyködsz azon, hogy minden értelmes kapcsolatod leépítsd, könyörgöm, ne tedd.

Ne juss el odáig, ahova én, hogy elsírom magam egy sms-en.

A magány gyilkos dolog.

Gondold végig, kik azok a kapcsolataid, akiktől szeretetet kapsz. Akik a jót látják benned, nem mindig a szart. És ne engedd el őket.

 

2,

A másik fontos dolog, a mérgező kapcsolatok.

Szerintem mindenkinek van ilyenje, de kevesen merik leépíteni, főleg ha közeli hozzátartozó, konkrétan szülő, mint esetemben.

Van egy olyan mondás, hogy :

 Mindenki tudja, hogy családot nem választhatsz, de barátokat igen, és egy vérvonalak és bankszámlák uralta világban egy barát kifizetődő.”

 

Családot tehát sajnos nem választhatunk, azt kapjuk ilyen téren, amit éppen dobott a gép.

És az nem mindig jó.

És sokan mégsem mernek kilépni ebből – tökre megértem – mert én is azt érzem valahol, hogy hát a tulajdon apámmal nekem jóban kell lennem.

Holott miért kéne, amikor soha életemben semmi jót nem kaptam tőle?

Miért kéne jóban lennem vele, amikor világ életemben csak én nyitottam irányába, és mindig csak azt kaptam, mekkora szar ember vagyok?

Biztos, hogy neked is van olyan kapcsolatod, ahonnan csak a negatívat kapod, ahol bántanak, ahol csak leépítenek, visszatartanak, ami miatt csak egy helyben toporogsz.

Neked talán a párod az.

Mindegy is.

A lényeg, hogy baromira megvilágosodtam attól, amit a pszichiáter mondott: ezeket kapcsolatokat le kell építeni. Mert ezek miatt nem tudsz semerre sem haladni.

 

Bevallom őszintén kicsit padlón vagyok most ezektől a felismerésektől, de ugyanakkor rég voltam ennyire felszabadult, mert tudom,mit kell csinálnom.

Láttátok az "Életben maradtak" c. filmet? 

1972-ben egy Chilébe tartó Uruguayi rögbicsapat gépe lezuhant az Andokban. A történetük híressé vált, a lényege, hogy 72 napig éltek a gép roncsaiban. 

Végül akik túlélték a balesetet, meg a későbbi lavinát, meg is menekültek, miután ketten megmászták felszerelés nélkül az Andokot, hogy segítséget hívjanak. 

A történetük legérdekesebb része, hogy miután nagyon kevés élelem volt náluk, megették a halottakat. 

A film megtörtént eseményeken alapul, és ez már önmagában is elég motiváló, de volt benne egy mondat, ami most sokat jár a fejemben a saját életem kapcsán.

Miután eltűnt a gépük a radarról, 9 napig keresték őket. 9 nap után viszont feladták a keresést. 

Ettől a túlélők kétségbe estek, de az egyik túlélő (Nando Parrado) azt mondta:

- Ez jó hír! 

A többiek megrökönyödve néztek rá. "Ugyan miért lenne ez jó hír, itt fogunk megdögleni?!"

- De igen, ez jó hír. Ez azt jelenti, hogy magunknak kell hazajutnunk. 

A bejegyzés trackback címe:

http://jozanakaroklenni.blog.hu/api/trackback/id/tr8712492741

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Ön is mindig ezt mondja, ugye Mrs. Lipton? 2017.05.09. 13:41:19

Nagyon fontos dolog a leválás a rossz kapcsolatokról. Nem könnyű lépés, de szerintem is tedd meg.

"Viszont kicsit félek, hogy inni fogok, mert most sok volt lelkileg, főleg amikre a pszichiáter ráébresztett, ezért megfordult a fejemben, hogy inkább otthon maradok, mert ott van egy kontroll, előttük például soha nem ittam, mert mindketten tudnak a dologról."

Nem vagyok pszichiáter, de én sem tartom jó ötletnek. Tudod, a sebtapaszt is gyorsan kell letépni, fájni fog, de túl leszel rajta.
Lehet kicsit magadba zuhansz majd, az is lehet, hogy megcsúszol, de utána sokkal erősebben tudod folytatni.
A megcsúszás egyébként is benne van, ne görcsölj ezen többet a kelleténél, csak menj előre, s minden rendben lesz!

RTB 2017.05.09. 15:48:25

Nehéz ügy ez. Az ember a saját maga legjobb pszichológusa. Feltárja az okokat, tudja mi miért lehet, de a legtöbb esetben itt megáll a tudomány. Magyarul pszichiáternek már nehezebb lenni.
Gyerekként úgy éreztem hogy engem senki más nem szeret csak anyám, apám meg gyűlöl. Ezt azért gondoltam igy mert apám követelt is tőlem, keményebb is volt, lehet hogy pont olyan, mint egy normál apa. Persze csak amikor nem volt részeg. Valószínűleg az utalatom ebből fakad. Mondjuk nem sokszor dicsért, az is biztos
En pl tudom hogy le kéne válnom anyámról es neki is el kellene engednie a kezemet, de nem megy.

RTB 2017.05.09. 15:50:27

@RTB: Na ez elég zagyva lett.
Igy jar az aki buszon, mobilról ir kommentet

she_wolf 2017.05.10. 14:00:29

Életem első igazi Karácsonyát 24 évesen éltem át az akkori udvarlóm és szülei körében.
Az udvarlóm a férjem lett, az édesanyja pedig az én édesanyám is -az anyám helyett.
Nagyjából akkortól tudom, hogy valójában mit is jelent családban élni.
Az ünnepek, hétvégék, és a szürke hétköznapok is más értelmet nyertek.

Az alkoholista valóban elszigetelődik, és ezt elkerülendő a hasonszőrűek társaságában fogja otthon érezni magát több okból is. Az egyre mélyebbre kerülés a legtöbb esetben borítékolható.
Én elmenekültem otthonról a mérgező környezetből. Piaszűzen, és úgy, hogy iszonyatos erővel vágyakoztam normális, és inkább hétköznapi élet után. Ennek ellenére történt ami történt, és már nem tudom hogy mi, és mikor. Ennyi idő után pedig a halványuló emlékek nem is teszik lehetővé, hogy előhívjam, hogy melyik italt nem kellett volna meginnom. (Talán a legelsőt?)
És hogy őszinte legyek, nem is érdekel már, mert a múlton nem változtat:)

A szeretet: rengeteg vegyes érzés van bennem ezzel a fogalommal kapcsolatban. Nem mindegy, hogy ki milyen megnyilvánulási formáját akarja ugyanis érezni. Ezeken kommunikációs tréningekkel lehet finomítani, és most lehetőleg senki ne essen a saját hajának (vagy az enyémnek:D), mert nem "olyan" tréningekről beszélek, amire befizetsz X zsetont, és akkor majd jól megtanfolyamosítanak arra, hogy mi is az a "komenikáció":)
Arról beszélek, hogy figyelni. Magadat és a környezetedet, az akció-reakció helyzeteket, és ebből következtetéseket levonni.
A férjemmel vannak néha kommunikációs problémáim, mert ő azt hiszi, hogy én a fejébe látok, és mindent tudok, amit csak kigondol. Pedig ez nem így van.
De még mindig csiszolódunk egymáshoz, és egyre finomabb jeleket vagyunk képesek venni. Bár nem használjuk kötőszóként hogy "szeretlek", a cselekedeteinkből kitűnik az egymásra figyelés, a törődés, a gondoskodás, az aggodalom.
Nekem sem stílusom az "áradjon a szeretet" számolatlanul és méltatlanul való ontása, de itt halkan megsúgom, hogy akkora empátia van bennem, hogy a fal adja a másikat. Úgy amúgy. Mert emígy meg kemény vagyok, mint a fagyott kutyaszar:P
Szeretve lenni jó. Szeretni is jó. De szeretve lenni a szeretett személy által mindennek a non plus ultrája. Szerintem. És nem a szerelemről beszélek, hanem az azon túli dimenzióról.

Az "Életben maradtak" nekem csak történetként van meg, a filmet nem láttam. A konklúzió valóban az, hogy amikor már semmilyen segítség nincs, akkor a magad kezébe kell venned a sorsodat és annak irányítását, különben véged van.

"Tudni kell rólam, hogy nagyon ritkán sírok. Filmeken tudok, mint a Niagara vízesés, de az élet dolgain szinte soha."
Mert nem láttál még engem az "Egy oroszlán élete" című természetfilm nézése közben!:) Pedig kutyafil vagyok:D
Sírni jó. Felszabadít. És nem értem, hogy az emberek miért nem vállalják a könnyeiket.... Van egy olyan elferdült szemlélet, hogy a férfiak nem sírhatnak, mert az a gyengeség jele, anyámasszony katonája magatartás, a kripliség bizonyítéka. Ugyanakkor elvárjuk, hogy a férfi legyen önfeláldozó, megértő, segítő, gyengéd. Nem ellentmondásos ez? Hogy várhatunk el mély érzelmeket attól, akitől nem vesszük jó néven, ha a teljes valójával adja magát?
A nő legyen érzelmes, odaadó, finom lelkű, de ha pityeregni mer, akkor egy hisztérika? Ha figyelmet kér, akkor önző? És ha nem kapja meg, és ezért könnyes a szeme, akkor manipulál?

Ha nem vállaljuk fel az őszinte érzéseinket, akkor hogy reméljünk bizalmat? A bizalom bizalmat szül, csak nem árt észben tartani, hogy emberek vagyunk, akik hajamosak ezzel visszaélni. Úgyhogy a bizalommal csak óvatosan!:)

Betti! Bár én nem vagyok pszichiáterhez járós, de úgy gondolom, ebben az emberben érdemes megbíznod. Annyit máris profitáltál a vele való együttműködésből, hogy egyre határozottabban rajzolódik ki előtted az utad.
További sok sikert!

jeanvaljan52 2017.05.10. 14:34:49

Én úgy gondolom, hogy a helyesen felállított diagnózisban már legalább felerészben a megoldás is benne van. Betti biztosan tökéletesen állapította meg a bajt: először, másodszor, harmadszor is a szeretet hiánya okozza nála a problémát.

Azé a szereteté, amely nélkül nem élhetünk.
Azé a szereteté, amelyre mindannyian vágyunk.
Azé a szereteté, amelyre vallást lehetett alapítani.
Olyan igény ez, amelynek hatalma van, amely mindent visz.

Az analízised eredménye: telitalálat.
Biztos, hogy erről van szó.
De nyugodjunk is meg mindjárt: leértünk a mély víz legmélyebb pontjára. Itt a fenéken már szilárdat érzünk.Innen már el lehet rugaszkodni.
Innen már csak felfelé visz az út.

A diagnózisod halálpontos. Ez jó, ez ígéretes.
Legelőször is gondolj arra, hogy nem vagy ám egyedül. Születhettél volna akár királyi családba is. Lehet, hogy rosszabbul jártál volna, ami a szeretetet illeti, mint most.

A blogodban nem részletezted, és elnézést, ha hülyeséget írnék; szóval arra gondolok, hogy Anyukádnak nem lehetett saját gyermeke. Amibe kezdett bele betegedni. A nagyobb bajt elkerülendő jött szóba az örökbefogadás. Így kerültél Anyukádhoz és Apukádhoz.

A betegség viszont, miért, miért sem, mégis bekövetkezett, és ez rögtön elvonta Rólad a figyelmet. Elvonta az erőt, az energiát; ezekkel együtt a szeretetet is. Legalábbis a szeretet mindenféle megnyilvánulását. A megnyilvánulások lehetőségét. Te egészséges voltál, ez nagyon oké, de ennyi. Többre most nem futja, nem tudunk foglalkozni vele. Csak a kötelező...
Anyukádnak a betegség, Apukádnak Anyukád kötötte le a figyelmét.
Nem sikerült, amit szerettek volna. Egy boldog, gyermekes családot. Amelyben a gyermek a perspektíva. Akire ha csak ránéz a Szülő, a lelke is mosolyog.

Bizonyára becsülettel folytatták a Szüleid azt, amit vállaltak az örökbefogadásoddal: biztosítják az életfeltételeidet, becsülettel felnevelnek, de az érzelmek irányodban csak takarékon működtek. Mert csak takarékon működhettek. Ha egyáltalán...

Te mindezeket pontosan érezted.

Amikor pedig Anyukád kilépett az életetekből, akkor Apukádnak egyedül kellett volna biztosítani mindazt a szeretetet, amire egy gyereknek a családban szüksége van. Az, hogy ez összejöjjön, vajon mekkora esély volt?

De most tudod, hogy mi hiányzott. Tudod, hogy mi hiányzik. Tudod, hogy miért vagy kemény, mint a kád széle. Tudod, hogy miért nem vagy bújós. Ismered magad, már igen jól.

Finoman ragadd meg mindazokat a lehetőségeket, amelyek hiányoznak. Amelyekben a szeretet benne van.
Be fogod tudni vonzani ezeket. Csak türelem.
Csak lazulj el. Relax...

józanakaroklenni 2017.05.11. 10:48:16

Én nem nagyon hiszek a sorsban, meg ilyesmiben, de ma mégis kénytelen vagyok, mert teljesen véletlenül a neten böngészgetve elém került ez a cikk:, értitek, pont most, mikor ebben a helyzetben vagyok:

divany.hu/eletem/2017/05/10/csaladi_kapcsolat_megszakitasa/?utm_source=index.hu&utm_medium=doboz&utm_campaign=link

Majd elkezdtem olvasni a cikkben említett könyvet: Susan Forward - Mérgező szülők.

Elképesztő.... Nagyon ajánlom!

jeanvaljan52 2017.05.12. 08:49:22

@józanakaroklenni:

Látod, hogy bevonzod, amire szükséged van.

she_wolf 2017.05.20. 23:08:00

@józanakaroklenni:
Ha nem lennél ebben a helyzetben, akkor valószűleg gördíted a cikket, mint számodra nem lényegest.
Többször előfordul mint gondolnánk, hogy valami, ami mélyebben foglalkoztat bennünket, és esetleg már meg is akartuk említeni, egyszercsak megjelenik valahol, valamilyen formában.
A sorsban és végzetben meg hasonlókban én sem hiszek, ok-okozati összefüggésben igen. Magyarázata (racionális magyarázata!) pedig mindennek van, vagy lesz előbb-utóbb.
Nem óhajtom a szellemet kiengedni a palackból, de már napok óta érleltem a választ:)

she_wolf 2017.05.20. 23:15:37

@she_wolf:
...valószínűleg... bocs, hadarok;)

A cikkben foglaltak többször és több helyen előkerülterültek már különböző platformokon (a mérgező szülők, családi környezet, egyéb társas kapcsolatok, továbbá a viktimológia egyik kedvenc terepe).