Szia. 25 éves vagyok, lány, és 3 éve alkoholista. 2016 december 17.-e óta nem ittam. A függőségem minden momentumát, őszintén, kendőzetlenül követheted itt a blogon, a sikereket, és a kudarcokat is.. A blogot három okból írom: 1, Nekem tényleg segít az írás. 2, A visszajelzések alapján nektek is 3, Borzalmas tévképzetek, sztereotípiák, hülyeségek vannak az emberek fejében az alkoholizmusról. Ha ezeknek legalább egy részét eloszlathatom ezzel a bloggal, már megérte billentyűt ragadnom.
Most már nem csak én fogom írni a blogot (Betti), hanem Ádám is. Minden poszt elején ott lesz, melyikünk írta.
[Betti írása]
A blog indulása óta megszámolni sem tudom, hányan kérdeztétek meg tőlem, hogy miért iszom.
Én erre rendre azt válaszoltam, hogy nem tudom, nem tudnék az életemből kiemelni egy bizonyos pontot, hogy ekkor és ekkor történt ez meg ez, és ettől jajj de kész vagyok.
Nem hazudtam, de ma már nem ezt válaszolnám.
Most így, hogy nem iszom, tényleg sokkal jobb irányba haladnak a dolgaim, de éreztem, hogy ez így még nem elég, még nem oké minden.
Nagyon üresnek éreztem / érzem / magam néha, ezért úgy döntöttem elmegyek egy pszichiáterhez, és kicsit beszélgetek vele.
Most már túl vagyunk néhány alkalmon, és olyan dolgokra is rávilágított az életemmel (főleg a gyerekkorommal kapcsolatban), amit én elbagatellizáltam eddig, hogy ez engem nem viselt meg, ez engem nem érdekel, de valószínűleg ez inkább egyfajta védelmi mechanizmus volt a részemről, mert hiába vagyok kemény, mint a kád széle, még is oda jutottam 25 éves koromra, ahova.
Olyan személyes dolgokat fogok elárulni ebben a bejegyzésben magamról, amit amúgy lehet, hogy meg fogok bánni.
Viszont valamiért úgy érzem ez is a blog része már. Őszintén úgy gondolom, hogy ha nem kezdem el írni ezt a blogot Szeptemberben, akkor most ebben a szent pillanatban is tök részeg lennék, ezért úgy érzem önazonosnak az egészet, ha ezt most megosztom veletek, a bloggal.
Szóval tök érdekes dolog, hogy Ádámot idézve miket „dug el az ember az agyának egy hátsó zugába”, és nem is gondol rá. Vagy akár olyan dolgok is közbe szólhatnak, amikre nem is emlékszel, és mégis, jelentősége van.
Például engem örökbe fogadtak másfél évesen.
Addig egy csecsemőotthonban voltam. A vér szerinti szüleimről nem sokat tudok, egyszer véletlenül valami ezer éves orvosi papíron megláttam az eredeti (tőlük kapott, és csak 1,5 évig viselt) vezetéknevem, meg a címüket, akkor rájuk is kerestem még iwiwen, megnéztem pár fotót, és ennyivel le is zártam, nem érdekeltek ennél jobban.
Egészen kicsi korom óta tudom, és tényleg nem tulajdonítottam neki soha jelentőséget, mert úgy gondolom az a lényeg, hogy kik neveltek fel, nem a genetika meg a vér.
A pszichiáter szerint ez mégis egy fontos mozzanat, még ha én nem is tartom annak, mert hogy elvileg ez az első 1,5 év nagyon fontos. Hát tudja a frász, én tényleg nem görcsöltem ezen soha.
A másik érdekes dolog – és ezt már én is annak tartom – anyukám halálához köthető.
10 éves voltam, mikor meghalt, pont karácsonykor. Rákos volt.
És az az érdekes, hogy szinte semmi emlékem nincs róla, holott annyira azért nem voltam kicsi, mikor meghalt, hogy ez ennyire kiessen.
Kb 7 évig küzdött a rákkal, tehát egészséges emlékem főleg nincs róla, miután csak kb másfél - 2 évig volt egészséges az örökbefogadásom után, de más se nagyon.
Néhány kép van csak az agyamban, pl emlékszem valami mese-olvasásra. Hogy egyszer apu a karjában hozza fel a lépcsőn egy kemó után és nevetnek. Hogy egyszer karácsonykor megleptek azzal, hogy hamarabb hazajöhetett a kórházból, mint amiről eredetileg szó volt. Hogy egyszer a nagyszüleimnél próbált vezetni valami ősrégi ladát, de úgy lefulladt, vagy a jóég tudja mit csinált, hogy füstölt a kocsi mint a gyárkémény. Volt valami nagyon retro motorszerű valamije, és emlékszem, hogy egyszer azzal vitt óvodába.Rémlik még valami farsangi bál még általános iskolában, ott már parókája volt, mert kihullott a haja.
Szóval a lényeg, hogy két kezemen meg tudnám számolni, mennyi emlékem van róla.
Talán emiatt nem is éreztem, hogy az elvesztésének akkora szerepe lenne abban, hogy később rossz felé haladtak a dolgaim (nem csak alkoholizmusra célzok), de a pszichiáter szerint ez is csak olyasmi, amit eldugtam magamban.
Feltűnt neki például, hogy a rákkal kapcsolatban nincs sok emlékem róla, és tényleg nincs. Pedig ott voltam, és a rák meg aztán, főleg a vége felé igazán csúnya látvány, főleg annyi áttéttel, ami neki volt. És én ott voltam, de nem emlékszem rá.
Emiatt nem is érzem, hogy megvisel – mármint ne értsetek félre, megviselt, hogy meghalt az anyukám, de közel sem érzem annyira a súlyát ennek, mint kéne.
Én ezzel csak elkönyveltem, hogy én ilyen analfabéta vagyok érzelmileg, de talán tényleg csak „eldugtam” ezeket.
Anyukám halála után eléggé megőrültem, sok gond volt velem.
Rossz jegyek, folyamatos hazugságok otthon, ellenőrző hamisítás, lógás, nem tanulás, így meneteltünk végig a gimin.
Anyu halálára rá olyan 2 vagy 3 évre meghalt a nagymamám is, róla például már sokkal több emlékem van, érdekes.
Rá nem sokkal egyébként a dédimama is meghalt, szegénykém túlélte a lányát, és az unokáját is. :) 99 éves volt.
Szóval a gimi nem telt túl vidáman.
Valamiért baromira szókimondó lettem, mindenre csípőből, gondolkodás nélkül reagáltam, ami sok kellemetlen pillanatot szült.
Sokszor mondtam olyasmit embereknek, ami bántó volt, holott én egyáltalán nem szántam annak, illetve nem is éreztem annak, tényleg egyszerűen nem voltam rá képes, hogy felmérjem milyen lesz a hatása annak, amit mondok.
Ebben mára állítólag sokat fejlődtem, de a gimiben ez „virágzott”. :)
Ma is vannak köztünk súrlódások,(pl az alkoholizmusomat nagyon rosszul, kicsit sem segítőkészen fogadta, és kezeli) de a gimi alatt nagyon rossz volt a viszonyom az apukámmal.
Én rendszeresen hazudtam a jegyeimről, az iskolai dolgokról, bármiről, mindig volt velem valami gebasz.
Ő pedig a nevelési módszereivel még adta is alám a lovat, nem egyszer alkalmazott fizikai „büntetést”, egyszer csak kisminkelt arccal tudtam suliba menni.
Mára egyébként ez lecsendesedett köztünk, és azt hiszem bántja őt ez a dolog, de persze attól még ott van, és megtörtént.
Szóval nagy nehezen vége lett a giminek, és én következetesen az ország lehető legtávolibb pontjába mentem tanulni. Ettől amúgy apukámmal máris jóban lettünk, jót tesz nekünk a távolság :)
Az egyetemen érdekes módon már sokkal több barátom volt, és nagyon jól is éreztem magam, ahogy már többször elmondtam.
Viszont itt jött néhány olyan fontos momentum, aminek én megint nem tulajdonítottam különösebben jelentőséget, pedig van nekik.
Például a párkapcsolat téma.
Halvány fogalmam sincs, hogyan kell például összebújni valakivel. Mármint tudom, hogyan kell, nem vagyok bolond, csak én sosem voltam rá képes, nem szeretem, idegen nekem az ilyesmi.
Egyik párkapcsolatomban sem tudtam én lenni a gyengéd fél, a nő, és rendszerint ezek miatt is lett végük.
Azt hiszem ezért nincsen már jó ideje kapcsolatom (meg a piálás miatt persze), mert úgy voltam vele, hogy minek, ha úgyse érzem jól magam benne, kényelmetlen, egy púp.
Mindig azt mondtam magamnak, hogy jó hát nem én leszek az egyetlen nő a világon, aki nem vágyik kapcsolatra, meg gyerekekre, meg „ilyen hülyeségekre”, nincs ezzel gond.
Jajj, a gyerekek. Ha ki akarsz kergetni a világból, zárj be egy szobába egy gyerekkel, garantáltan harakirit követek el. Na nincs velük úgy konkrét bajom, egyszerűen nem tudok velük beszélni, bánni, úgyhogy kerülöm az olyan szituációkat, ahol kéne.
Ugyanakkor ha látok magam körül boldog párokat, látok egy olyan filmet, olvasok egy olyan könyvet, olyankor néha azt érzem, hogy jó lenne. Outlandert olvasok, az istenit, mégsem lehetek akkora érzelmi nulla akkor, tehát vágyom erre, de mikor ott vagyok, akkor meg marhára nem.
Mikor ott vagyok az adott helyzetben, akkor menekülök belőle, és utálom az egészet. Rakd össze. Nem lehet :)
Ezért az utóbbi években néhány kínosan sikertelen párkapcsolat után úgy döntöttem, hogy laza, vagy akár teljesen alkalmi kapcsolatokra rendezkedem be.
Mert persze a szex hiányzik az embernek, de ott mindkét fél tudja, hogy miért vagyunk ott, nem kell összebújni, meg romantikázni, nincsenek kínos pillanatok, csak dumálunk, szexelünk, ökörküdnk, ő hazamegy, és nem kell senkivel sem még véletlenségből sem osztoznom az ágyamon, hogy aztán egész éjjel ne tudjak aludni attól, hogy ott van még valaki.
Ez így megy pár éve, és végül is tényleg néhány talán ösztönös pillanattól eltekintve nem éreztem, hogy ez nekem ne lenne elég.
Holott hát ez úgy baromság, ahogy van. Mert ez nem normális.
Körülöttem mindenki házasodik, meg fészket rak, meg halad előre az életben. Persze nyilván az sem jó út, ha én azért haladok valamerre, mert látom, hogy „így kéne nekem is csinálni”, de attól még gondolom így kéne.
Kicsit talán megnyugtat, hogy még csak kettessel kezdődik a korom, ráérek kapcsolatban élni, meg ilyen dolgokat csinálni, de valójában ez még önmagában nem indokol semmit, mert érzem, hogy nem normális, ahogy hozzáállok a kérdéshez, és mint mondtam körülöttem minden korombeli elkezdett fészket rakni, én meg azt se tudom, jövő héten mit fogok csinálni.
És az az igazság, hogy az ember végérvényben társas lény, tehát kimondhatjuk, hogy bár tökéletesen fogalmatlan vagyok ahhoz, hogy hogyan kell egy párkapcsolatban élni, most már belátom, hogy hiányzik valami az életemből ezen a téren, a szex nem minden.
Egyébként olvastam valahol, hogy azoknál az embereknél, akik anya nélkül nőttek fel gyakori az, hogy problémát okoz az ilyesmi (márhogy a bújás pl. ) mert ezeket elvileg anyukádtól „tanulod”.
Na mindegy, ez csak egy kis szösszenet.
A másik ilyen dolog, aminek nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget, a kudarcok.
Az az igazság, hogy amit el lehet rontani az életben az embernek 25 éves koráig, azt nekem már sikerült kivitelezni.
Mindenbe gondolkodás nélkül belekapok, de semmit nem fejezek végül be.
Nem gondolkodok, nem tervezek előre logikusan, csak megyek a hülye fejem után, és ennek persze szinte már törvényszerű, hogy kudarc lesz a vége.
25 évesen van mögöttem ezernyi befejezetlen dolog, több bukott vállalkozás, több millió „elégetett” forint, de sosem tanultam belőlük.
Mindig hamarabb rendeltem pizzát magamnak,mint, hogy kifizessem a számláimat. Azt mindig megoldottam valahogy, hogy borra legyen pénz, de ezen kívül tökéletesen képtelen voltam világ életemben arra, hogy beosszam a pénzt, hogy egyáltalán képes legyek végig gondolni azt, hogy most nem tehetem meg, hogy megvegyem ezt meg azt, mert akkor nem tudom befizetni a számláim. Egyszerűen nem raktam össze agyilag, hogy a kötelezően befizetendő dolgok az első, arra legyen félrerakva pénz, utána lehet pizzát rendelni, meg új mobilt venni, meg bármi nem fontos dologra költeni. Én világ életemben megláttam valamit, vagy kitaláltam, hogy kell nekem valami, és megvettem, akkor is, ha egyébként ez nem fért volna bele. És mikor nem tudtam befizetni a számláimat, csodálkozva konstatáltam, hogy "jééé, nincs pénzem". Jééé :)
Aztán persze lehetett idegeskedni, hogy mikor melyik behajtótól jön a levél, meg a fizetési meghagyás, és akkor persze elkezdtem már parázni, de addig egyszerűen nem fogtam fel a súlyát.
És ez amúgy olyasmi, amit én nem is tudom honnan vettem, vagy honnan láttam. Mert apukámra sok mindent lehet mondani, de ezt tuti nem tőle tanultam.
Ő tipikusan olyan ember, aki elsüllyedne szégyenében ha késne egy napot valamilyen számlájával, mindig gondosan beosztja a pénzt, szóval erre egyszerűen nem volt mintám.
Ráadásul 19 éves korom óta egyedül lakom, tehát valahogy meg mégis mindig megoldok mindent, miután még nem haltam éhen :)
Azt mondják a biztos elmebaj egyik jele, hogy rendre ugyanazt csinálod, és mindig más eredményt vársz, hát én már annyiszor elkövettem ugyanazokat a hibákat, hogy lassan ingyen beengednek az állatkertbe meg a múzeumokba, mert biztos, hogy nem vagyok teljesen épeszű :)
Szóval, lényeg a lényeg:
A pszichiáter szerint – és bár vallom, hogy van valami a kémiai belecsúszásban, meg a genetikai tényezőkben alkoholizmus téren – csupán annyiról van szó esetemben, hogy huszonéves korom elejére ez így mind összejött szépen egy kupacba, én meg ráadásul el is fojtok mindent, ezért alkohol nélkül már nem tudtam megmaradni a saját életemben.
Arra is rámutatott, hogy mindig a „kiutat” keresem a saját életemből.
Mármint nem úgy, hogy öngyilkos akarok lenni, hanem hogy mindent elkövetek azért, hogy ne a saját életem kelljen élnem.
Ezért nézek annyi filmet, sorozatot, ezért olvasok annyit, mert ott más – nálam rendszerint sikeresebb, boldogabb -emberek életét „élhetem”.
Ezért nem haladok semerre a saját életemben, és az emiatt érzett keserűség szerinte előjött bennem, akárhogy próbálok keménykedni, meg elnyomni, és idővel ezt már csak egyre gyakoribb alkoholfogyasztással tudtam elcsendesíteni magamban.
Szerinte ezért van az, hogy bár törekszem változásra mióta józan vagyok, mégsem találom a helyem.
Nos, hogy ez így mennyire állja meg a helyét, azt egészen pontosan én sem tudom, de tény, hogy sok olyan dolgot megvilágított bennem, amit elbagatellizáltam eddig, és az is tény, hogy szeretem magam kapcsán kihagyni az érzelmi részt a dologból. Ez nem erősségem, valószínű, hogy soha nem is lesz, de azért egy kicsit ennek kapcsán máshogy tekintek magamra, és talán ezeken is kéne dolgoznom.
Mert ha jobban belegondolok, mindig éreztem, hogy sok minden nem stimmel bennem, hogy máshogy állok dolgokhoz, mint az emberek körülöttem, de csak megvontam a vállam, amiben az alkohol nagyszerű partner volt.
Na mindegy, szóval ennyi a story, amit meg szerettem volna osztani veletek.